Kun Magdolna: Emlékek nyomában
Ma elnéztem utamon a barázdált földeket,
a lehajtott fejû napraforgók éjfekete hadát,
ahogy magukba szívták az éltetõ meleget,
siratva a nyarat, a könnyszemû lombhullást.
Ma újra felfedeztem, hogy élni miért érdem.
Kiváltság a szépért a gyöngéd szavakért.
S egy csábos pillantástól mindig is reméltem,
hogy minden mozdulattal a borút tépi szét.
Láttam lágyívû dombot, zöldellõ hegyeket.
Vízcseppektõl éledõ terebélyes fákat,
s a nyomában hosszan futó, elszálló felleget,
mi száz irányból szórta az érzõ nõi vágyat.
Már tudom, hogy a boldogság elérhetõ álom,
mely mosollyá válik, ha vállunkra simul,
s az összekulcsolt kézben is csak az erõt látom,
mi szoros kötelékként, kapoccsal újul.
Mikor halk dallammal szól az indián zene,
s egy lánynak titokban könnyes a szeme;
Akkor, mesékrõl álmodik a gyors röptû élet.
Tudva, hogy a holnap, a mától lesz majd véges.
|
|
