Kun Magdolna – Csak egy falevél
Egy értéktelen falevél ma minden kincsem,
sárguló doboz mélyén rejti emlékeidet,
s ha kinyitom néha egy-egy könnyes percre,
ott vagyok a múltban, ott álmodom Veled.
Elszáradt falevélen ragyog egy könnycsepp,
Te hagytad itt nekem. Emlékszel kedvesem?
Azóta is árnyként üldöz, körbe zár, nem enged,
kísérti majd sorsom, míg élek szüntelen.
Azt mondtad a fán a levél mindig újra zöldül,
de amit letépünk velünk együtt meghal,
s csak akkor éled újra, a régi szenvedéllyel,
ha eldúdoljuk egymásnak azt a régi kis dalt,
mit elsuttogtunk szerelmesen egy nyári éjszakán,
mikor az akácfán kinyílt a tengernyi sok virág,
és te féltõ öleléssel lágyan szorítottad kezem,
míg remegõ ajkadon a vágy ezer csókot kínált.
Azt ígérted nem hagysz el, mégis messze mentél,
oda hová nem jut sem ember, sem madár,
csak a szívem szárnyalhat a gondolatok útján,
Téged visszasírva, egyszer csak Rád talál.
|
|
