Magával hív bársonyos, szép hangján,
bûvöl, bár néha fagyos a csókja,
mikor magamon érzem hûs ajkát,
fut vele idõ, rohan az óra.
Megfertõzte agyam, s minden tagom,
vele szalad ereimben a vér,
hogyha kényeztet, nevetve hagyom,
szürke világomban - igazi fény.
Szenvedélyem benne öltött testet,
velem van, csak ritkán hagy egyedül,
fájdalmat még nem okozott nekem,
ölelése fût - éltet legbelül.
Amikor nincs itt, akkor hiányzik,
nélküle minden olyan furán más,
néha botladozik, és hibádzik,
mégis örömöt ad - ez nem vitás.
Olyan, mint a mindennapi kenyér,
mohón éhezem, hogyha nincs velem,
gondolatok közt nevetve megfér,
nekem õ az örök - nagy szerelem.
|
|