El kell engedjelek
Véges volt az idõ,
mi nekem adatott,
csak húztam, húztam
az utolsó pillanatot,
csak látni akartalak...
látni még egyszer,
szemedbe nézni,
s elveszni ezredszer...
De indulnom kell drága,
indulnom azonnal,
lassú lépteimmel,
kegyetlen fájdalommal...
Talán ennyi volt, mi
feladatot rótt rám az ég,
szívem minden szerelmével,
lelkem már a tiéd.
Ám kitelt idõm, kitelt életem,
erõd hatalmas lett,
s elereszted két kezem...
Hisz, nincs már szükség angyalra,
védõ szárnyaira,
gyémánt-csillag könnyeire,
lágy csókjaira...
Lépkedek a vízparton,
lassan lépkedek,
lágy hullámok ringatnak,
s magam mellé képzellek,
ahogy fogod még a kezem
finoman ölelve,
ahogy suttogásod elvész,
elszáll az egekbe...
Hová tartok most,
honnan nézhetlek,
örök szerelemmel,
mindig õrizhetlek...
Mi nem múlik soha,
beleégett szívembe
de el kell engedjelek,
s lépnem a fellegekbe.
|
|
