A kõ varázslata
Mikor gyenge testem lelketlen maradt,
tûz emésztette,
míg finom porából,
préselt gyémántként viselõs lehetett.
Palotám gyûrûd ormára téve,
ujjadra húztál,
még mindig csodáltál.
Érezlek,
mint szomjazó föld az éltetõ esõt,
hallom hangod kristályok között,
s ha a téli szél végig söpör a téren,
tested melege védi fényem.
Ha itt az éjfél,
bûvös lesz az éjszaka,
varázslatok tûzében ég,
vágyad tüze gyullad meg bennem,
és már táncolok a tenyeredben.
Mire csókod elérne,
már égek,
hozzád bújok,
szemedbe nézek,
szivárvány ágyon tiéd a testem,
ringat a vágyad egyre hevesebben.
Minden nap elsõ órája tied,
amíg emlékszel reám,
gyûrõd gyémánt várában várom,
a varázslatos éjszakát.
|
|
