Lassan poroszkáltak a lovak. Szárazon sercegett a vöröses homok, amerre ellépdeltek. Bágyasztó nyári délután volt. A férfi jobban szemébe húzta a kalapját. Rezzenéstelen arccal ült a lován, egykedvûen, mint hogyha nem érdekelné senki és semmi. Olyan egyenesen tartotta a hátát, mint egy oszlop. Bármelyik fiatal megirigyelhette volna a testét.
Keze alig ért hozzá a kantárhoz. Ismerte jól a lovát, és az is õt. Elég volt, ha kissé összeszorította a combját, a pompás állat máris felemelte a fejét. Olyan volt, mintha azt kérdezte volna:
– Na mi az, mit akarsz, mit tegyek?
A férfi mélyeket lélegzett. Félig lehunyta a szemét, de még így is látta sûrû pilláin át az elõtte ballagó lovat és utasait. Látta, bár jobban szerette volna nem látni. Fiatal férfi vitte a feleségét. Az asszony fodros szoknyája teljesen szétterült a ló hátsó részén. Meg sem mozdultak a csipkés fodrok, csak abban az ütemben, ahogy a ló lépett.
A férfi elfordította a fejét. Az út menti zöldes-szürke bokrokra nézett, és érezte, ahogy finom por száll alá a tüdejébe. Elnézett a távolba, a látóhatár szélén gömbölyded felhõk szegélyezték az eget. Errõl megint eszébe jutott az elõtte menõ asszony. Feje újra elõre fordult, és hasító fájdalmat érzett a mellkasában, ahogy ránézett a nõre. Csak fekete kontyát látta, benne a virágot, keskeny hátát és azt a sok-sok fodrot. Úgy érezte, szinte fáj a látvány, de mégis, annyira kedves volt a szívének.
Érezte az asszony minden mozdulatát. Még azt a leheletnyi rezdülést is, ahogy a haja szálát meglegyintette a szél. Felemelte a kezét, és végigsimította a nõ karcsú testének kontúrjait. Elképzelhetetlenül szerette...
Megint szemébe húzta a kalapját, és lehajtotta a fejét. Nem is kellett néznie ahhoz, hogy lássa. A sötét szemû, gyönyörû asszony már a bensejében volt.
Lassan beesteledett. A cigányok letáboroztak. A férfi is leszállt a lóról. A nap utolsó sugaraiban bronzosan csillant meg a bõre. Félt az estéktõl, a sötétben még vadabbul rátörõ, kínzó vágyakozástól. Nem ült le a többiekkel a tûz mellé, hiszen õt magát belülrõl égette a láng. Elsétált hátra, a fák közé, ahová a lovakat kikötötték. Mereven bámult az égre, úgy érezte, mintha elvarázsolták volna. Könnyû lebegésfélét érzett, ugyanakkor valami ólomnehéz súlyt a szive táján. Szeretett volna meghalni, mert tudta, hogy nem élhet együtt azzal, akit kíván. Hallotta társai vidám nevetését a távolból, és látta, hogyan fénylik a tûz az éjszaka bársonyos sötétjében. Látta megint a fodrokat is, a fodrokat királynõje szoknyája alján. Szíve körül tekeregtek, átfonták az egész lelkét és életét. Olyan szeretettel és gyengédséggel gondolt arra a fodros ruhára, mint valami kegytárgyra. Lehunyta a szemét, és megpróbálta elképzelni az asszony ízét, illatát. Gondolatban már-már elérte a nõ száját, de álmodozásaiból felriasztotta a lovak horkantása.
Egy pillanat alatt talpra ugrott, és zsebéhez kapott, hogy megvan-e a kése. Egy fodros szoknya foszlányait látta elsuhanni a fák között. Olyan hevesen kezdett verni a szive, hogy csaknem rosszul lett. Mintha kalapáccsal ütötték volna a dobhártyáját. Nagyon halk és finom akart lenni, de a csizmája alatt ropogtak az ágak, és úgy érezte, szörnyû lármát csap.
De nem kellett sokáig mennie. Ott állt elõtte az asszony, szemtõl szemben, kezeit a háta mögé rejtve. Nem látta az arcát a sötétben, de válla ívébõl, dereka karcsúságáról rögtön tudta, hogy õ az. A nõ is szaporán vette a levegõt, hevesen fel-le járt a mellkasa. Nem szólt semmit, de a férfi tudta, hogy miért jött. Tudta, bár sohasem remélte, hogy egyszer így lesz. Vagy valójában mindig is ezt remélte...
Óvatosan kezei közé fogta a nõ keskeny, puha arcát, és rettenetes szenvedéllyel megcsókolta. Sosem csókolt még így, és tudta, hogy az asszony sem. Olyanok voltak, mint két eszét vesztett õrült, tépték és szaggatták egymás száját. Aztán a nõ elhúzta a fejét, és nekidõlt a fának. Lassan ringatni kezdte az egész testét, és fuldokló hangon csak annyit mondott:
– Istenem, istenem...
A férfi minden ízében reszketett. Olyan forróság öntötte el, hogy képtelen volt uralkodni magán...
– Hajnalban legyél a pataknál – mondta azután az asszonynak, és kemény, bánatos léptekkel elindult a tûz felé. Szemébe húzta a kalapját, és nem tudta, az öröm vagy a keserûség árad-e szét az ereiben. Leült a fûre, félig háttal a többieknek, és átadta magát a gondolatainak. Képzeletben újra, ezerszer végigélte az egészet, minden egyes sejtje érezte az asszony lenyomatát. Nem tudta, hová fogja vinni reggel, csak azt, hogy minél messzebbre, olyan messze, ahol soha többé nem találnak rájuk.
Egy szemhunyásnyit sem aludt, még pirkadat elõtt elment a lováért. Alig látott valamit, a lóra bízta az útkeresést. Kis kerülõvel értek a patakhoz, és a férfi tele volt várakozással. Egyenes háttal ült a lovon, kalapját kissé feltolta a homlokára, és meredt szemmel figyelt abba az irányba, ahonnan az asszonyt várta. Ahányszor meglátta, hogy rezdül egy ág vagy hajlik egy levél, mindig azt hitte, hogy a szoknya fodra villan. Kétségek gyötörték, izgatottan fészkelõdött a nyeregben. Lova nem tudta mire vélni a viselkedését, nagyot rántott fejével a kantáron. A hirtelen mozdulattól valami a földre esett. A férfi nem látta jól, mi lehet az, ezért leszállt a nyeregbõl, hogy felvegye.
Egy tenyérnyi fehér csipkefodor volt, az asszony szoknyájáról való. A férfi mereven nézte a kantárról aláhullott szomorú üzenetet, és pillanatokon át nem is tudta felfogni az értelmét. Elõször zsebre tette a kése mellé, aztán újból elõhúzta és újra az arca elé emelte.
Felült a lóra, és találomra elindult az egyik irányba. Felkelt a nap, és megcsillantotta fényét a vöröslõ andalúziai tájon. Könnyû pára szállt fel az elnyúló dombokról, és sercegett a homok a ló patái alatt.
A férfi kezében szorította a fodrot, kalapját nagyon mélyen a szemébe húzta, és azon gondolkodott, lesz-e még valaha olyan asszony, akit ennyire fog szeretni.
Szálfa egyenesen ült a nyeregben, és lovát gyorsabb ügetésre fogta.
|
|
