Grigó Zoltán: Sóhaj...
Nézem a búcsúzó alkonyi fényeket,
a kora esti szélben görbülõ fákat,
fejem felett száll a hatalmas végtelen,
rám hajol némán a múlandóság árnya.
Minden lábnyomom ismeri a múltamat,
jövõmet tudják az égen a csillagok,
addig járom sorsom rendelte utamat,
ameddig porszemnyi létemben itt vagyok.
Kézen fogott az idõ, együtt ballagunk,
mélyülnek az árkok a lábaink alatt,
néha megállunk és egy kicsit hallgatunk,
mint aki valamit még mondani akar.
Elmondani, hogy milyen szépek a mezõk
vihar után, amikor felragyog a nap,
a rigó daláról ha ébred az erdõ,
hogy milyen gyönyörû a zöldellõ tavasz
és a folyó, ha felette ködpára száll,
miközben medrében szelíden lépeget,
amikor gyümölcs illattal ölel a nyár
és szívünkig nyújtóznak le a nagy hegyek.
Hiszem, hogy az élet körforgása örök
ha elmegyek magammal viszem sóhaját,
erdõ leszek, vagy folyó ha visszajövök,
hogy meghallgassam újra a rigó dalát. |
|
