Káli László: Fénytelen
Ma szakadt, rongyruhájába öltözött a fény.
Ezer csók ízének mélyére bújt a csöpp remény.
Meglehet, nem is érzed, hogy az Élet torkára
teszed a késed, s a Lét ezerszer döf vissza beléd.
A Boldog Napok is fáradtan hanyatlanak le
a semmibõl ácsolt, útszéli fakeresztre. Lassan
jársz, és sehová sem érsz. Mit éreztél egykor,
már csak megkopott máz egy ócska, alaktalan
cserépen, mi össze is tört már rég, s halvány
emlék az is, hogy volt. Múltbéli homályos folt,
mit talán feledni kellene. De mégis, valahol
mélyen beléd lett égetve a szép, mi most zord
idõk nyomán, mint porszem ünneplõ ruhán,
megbúvik észrevétlen. Igen. Mint az a remény,
mit Lelked féltve õrzött rejtekén õrizgettél.
Csend van. És rongyosan sápadt, hideg a fény.
Várod közömbösen, hogy a nap valamiképp
majdcsak véget ér, s elmenekülhetsz a sötétség
leple alatt, álmaid megmaradt foszlányaival
oda, hol semmi és senki nem ér el már többé.
|
|
