Kovács Daniela: Ha egyszer elmegyek...
Ha eljön majd az a nap, amikor az iszonyú sötétség
ejt rabul engem, esküdj meg, Kedves, hogy velem
temeted el életem minden szent emlékét... s amikor
az elsõ éjszakára ágyazik be ligetünk, Te kisétálsz,
és nevemet oly rémülettel, és oly vad erõvel üvöltöd
ki majd magadból, akár egy világgá szállt siralmat.
Hallani vágyom, hogy Te továbbra is élsz...
Akkor lenyugszom, és úgy szállok majd alá, mint
egykoron szállt gyermekségem kendõlengetése.
Visszajövök, hogy elmeséljem, mi van odaát, hogy
száz elejtett jó szavadat keresem ott is, akár csak
itt tettem, amikor egyre vadabb volt mélyemben
a szomorúság. Hogy elmondjam, hogy ott sem
vagyok boldog, mert itt Édesapám hiányzott, ott
pedig Te. Ilyenek vagyunk mi emberek, semmi
sem jó nekünk... délibábokat kergetünk minduntalan.
Tanulj belõle, és élj boldogan!
Ne gondolj rám többet, csak akkor az egyszer, utólszor.
Bánatodat bízd a piros vadszõlõlevelekre, azok szebben
véreznek minden õsszel, ezerszer kiejtett nevemet
hagyd ott, a hûs márványlapon, majd a bozontos indák
magukhoz ölelik hallgatagon... retinádra égett arcképemet,
bízd a gazbafúlt utakra, azok majd felisszák azt, akár csak
a hajnali harmatkönnyeket. Gyásznehéz hangomat bízd a
szélre, az majd messze viszi el, hogy többé ne is halld.
A fülledt magány súgta verseimet, még egyszer öleld át,
mert benne vagyok én mindegyikbe, majd bízd azokat
is a másvilágra nyúló árnyékokra.
S ha már másra bíztad mindazt, ami én voltam valaha
benned, én majd a szívedre bízom magamat.
|
|
