Hittem...
Gondolkodom…
Hittem-e bármiben, én, az örök kételkedõ?
Régmúlt idõkben, oly sok mindenben reménykedõ…
* * *
Hittem Istenben, mert arra neveltek,
oly korban, mikor még szégyen volt a hit…
Imádkoztam, ha akartam valamit,
s tudtam, az Isten engem is megsegít…
Talán így érzem ezt még ma is.
Hittem ifjúként gondtalan holnapot,
kiszámítható jövõt, szép családot.
Megtalálom küldetésem s páromat,
szeretõ társ mellett teszem a dolgomat.
Elképzeltem százszor boldog sorsomat.
Hittem sokáig, hogy mindig a jók nyernek.
Hazugság, ostoba gõg nem gyõzi le õket.
Az igazak felett mindig kiderül az ég,
s a rossz elnyeri a méltó büntetést.
De az igazságtalanság engem is elért…
Hittem, ó én balga a szép szavakban,
ámító és kétszínû mondatokban.
Majd rájöttem, hogy engem is becsaptak…
A szó elszáll, örökre csak szó marad,
csupán a tett, ami igazat mutat.
Hittem az örök szerelemben, mint bárki más.
Lassan rá kellett jönnöm: rám sosem talált…
Amit annak hittem, mindnek bús vége lett,
elillant életembõl minden tündérmese.
Rózsaszín álmok… Ugyan! Mit kezdjek véletek?
* * *
Gondolkodtam…
S míg versemet írtam, én, az örök kételkedõ,
rájöttem: legbelül még mindig hiszek egy szebb jövõt.
2011. szeptember
|
|
