Kohut Katalin: A számûzött Nap
Panni vidáman sétálgatott a virágos réten, egyszer csak hallja, hogy valaki énekel:
Miért, mondd miért, vagyok így egyedül,
Miért, mondd miért, csak a szél hegedül?
Búsan vándorlok az égen tovább,
Nincsen család és nincsen barát.
Miért, mondd miért, mondd miért nincs családom?
Miért, mondd miért, mondd miért nincs barátom?
Társam sincs, egyedül élek én,
Nincs hû barát a világ féltekén.
Nincs, óh nincs, óh nincs családom.
Nincs, óh nincs, óh nincs barátom.
Panni felnézett és meglátta a panaszkodó Napot, aki ahányszor sóhajtott egyet, elsötétült az ég:
- Miért sóhajtozol, mikor elõtted az egész világ? Hiszen mindenkit megajándékozol fénnyel, melegséggel, mindenrõl tudsz és mindent látsz!
- Ez így igaz, Pannikám! De még sincs barátom! Senki sincs, aki felnézre rám és azt mondaná: szervusz Nap, vagy Jó reggelt Nap! Mindenki arra vár, hogy szétszórjam melegemet és amikor élvezkednek a fényben, eszükbe sem jutok.
- Csak nem köszönetre vársz? - kérdezte Panni.
- Elég köszönet az, ha nyílik a virág és ébredésemet kíséri a madarak éneke és felém villannak a párán keresztül is a mosolygások. Az erdõk,a rétek, a folyók, a tengerek mind üdvözölnek engem. Csak hát az emberek nem szeretnek akkor sem, ha a legforróbb sugaraimat küldöm feléjük.
- Te nem is vársz hálát ezért!
- Hálát nem, mert ismerem õket jól és tudom, csak akkor veszik észre valakinek a hiányát, amikor már nincs. Legszívesebben világgá mennék, de csak egy kicsikét, hogy meglessem, szükség van-e rám és keresnék barátokat, akikkel néha beszélgethetnék.
- Tudod mit, elmegyünk a Fekete-erdõ közepébe, ott elrejtõzhetsz egy-két napig a lombok között. Jó lesz?
- Nagyon jó Pannikám, gyere induljunk!
Vándorolunk visz az utunk
Sötét erdõ közepébe,
Elrejtõzünk, elbújdosunk
Éjfekete sûrûjében.
Várhat reggel majd az ember,
Nem lát sehol, mert fény sincsen,
Elrejtõzünk, elbújdosunk,
Nem lesz Nap ott fenn az égen.
Ahogy vándoroltak, szembe jött velük a róka.
- Hová, hová így dalolva?
- Megyek a Fekete-erdõ közepébe a Napot elbújtatni, hogy ne lássák az emberek!
- Mehetek én is?
- Hát, ha van kedved! De te mindenkit becsapsz, a ravaszságodról vagy híres.
Nem fogsz-e minket is elárulni?
- Én?! Azóta nem csaptam be senkit, amióta a Nap megmentette az életemet. Mikor egy vadász éppen célba vett engem a puskájával, õ elvakította a szemét.
- Látod róka és mégis azért szomorú, mert nincs barátja! Énekeljünk neki, hátha felvidul!
Fenséges Nap tündöklik az égen,
Világot lát, aranysugara éget,
Mindentudó, mindenható,
Útja a pompázatos idõ-folyó,
Elringató lágy melege éltet,
Hálánk száll felé éjek csöndjében.
- Ezt nekem énekeltettétek? Köszönöm barátaim! - és megsimogatta sugaraival Pannit és a rókát.
Szembe jött velük a farkas:
- Hová, hová ilyen vidáman?- kérdezte.
- Megyünk a Fekete-erdõ közepébe a Napot elbújtatni, hogy ne lássák az emberek.
- Mehetek én is?
- Hát ha van kedved! De te mindenkit támadol, nem fogsz-e minket is bántani?
- Én?! Azóta nem bántottam senkit, amióta a Nap megmentette az életemet. Mikor egyszer az ember vermébe estem, õ lebocsájtotta egyik sugarát és kihúzott engem.
- Még egy barát! Énekeljünk neki, hadd örüljön!
Barátok kísérik a fény útját,
A fény óvja a barátokat,
Aranysugár ízzik a szívükben
Ajándékod, fenséges úr.
Te vagy a fény, a világosság,
Te vagy az élet, az igazság,
Hálásan köszönik ajándékod
Az utad követõ, hû vándorok!
- Ne hozzatok zavarba barátaim! - szólt a Nap. Az természetes, hogy ahol tudok, segítek, hiszen mindent látok és mindenrõl tudok és aki szólít engem, ahhoz elmegyek.
Mennek, mendegélnek, egyszer csak szembe repül velük a varjú:
- Hová, hová ilyen ünnepélyesen?
- Megyünk a Fekete erdõ közepébe a Napot elbújtatni, hogy ne lássák meg az emberek.
- Mehetek én is?
- Hát, ha van kedved! De te mindenkirõl rosszakat mondsz, nem fogsz-e rólunk is csúfságokat terjeszteni?
- Én?! Azóta nem találtam ki rosszakat, amióta a Nap megmentette az életemet. Éppen azt károgtam az emberek fülébe, hogy nemsokára itt a világ vége és az emberek összezavarodtak és majdnem összetapostak, õ sugarával kiemelt a tömegbõl és szerestet-fényével átölelte az embereket.
- Mondjunk hálát a Napnak, barátaim!
A barátok hálásan néznek rád,
Te vagy a megmentõ igaz barát,
Kinyújtottad felénk segítõ kezed,
Zengjük a köszöntõ Nap-éneket:
Süssél, ragyogjál, világ felett,
Szeretõ szívünk ujjong veled,
Számûzted fényed az emberektõl,
Süket fülektõl, vak szemektõl.
- Barátaim, ne akarjátok, hogy tûzkönnyem kipotyogjon a gyönyörûségtõl és a fájdalomtól! Örülök nektek és szomorú vagyok a vakok és süketek miatt. Hogy is tanulhatnának meg látni és hallani?
Odaértek a Fekete-erdõ közepébe és ott leheveredtek. A Nap a fák tövéig ereszkedett.
Eközben az emberek felébredtek hosszú álmukból és mivel nem kélt fel a Nap,elveszítették idõérzéküket és döbbenten fedezték fel: koromfekete minden odakint, még a hold sem világít. Felborult a rend, összezavarodott minden. A növények kókadtan ájuldoztak, szomjazták az éltetõ fényt. Elszaporodtak az éjszakai kártevõk. Az emberek tehetetlenül szidták egymást. Egy csoport gyerek így dalolt:
Jöjj vissza kedves égi tünemény,
Te vagy az éltetõ szeretet-fény.
Nélküled nincs virág,
Nélküled nincs világ,
Jöjj vissza kedves égi tünemény.
Ki hozza ágyunkba hajnal sugarát,
Ki teszi napossá ember nyarát?
Szükségünk van terád,
Szükséged van miránk,
Mert akkor vagy boldog, ha tüzed szórod ránk.
Meghallotta az éneket a Hold, s bár álmos volt, mégis elindult a Nap keresésére. Addig nem alhat nyugodtan, míg a világosság ura messze van. Nélküle nem tud élni, nem tud ragyogni. Kit ringat ölében, kivel utazik az Idõ-folyón, ki határozza meg, mikor van nappal és mikor van éjszaka? Ki mondja meg, hány nap egy év?
Egyszer csak észrevette, hogy a Fekete-erdõ sûrûjét fény öleli át.
- Óh Nap, azt hitted elrejtõzhetsz elõlem és az emberek elõl? A sötétség nem nyelheti el a fényt, bárhogyan is erõlködik.
Uram, kérlek ne aludj,
Uram, nézz fel, itt a Hold,
Uram, jöjj fel, vár az ember,
Uram, kérlek ne aludj!
Uram, itt a hitvesed,
Uram, hívnak az emberek,
Uram, gyógyítsd a szívüket,
Uram, kérlek, ne aludj!
Uram, fáznak a madarak,
Nem szállhatnak az ég alatt,
Elszáradnak a növények,
Uram, kérlek, ne aludj!
Meghallotta a Nap a Hold hívását és egyszerre az a kis szomorúság is elillant tõle, amit a hálátlanság miatt érzett és szikrázón tartott az éjszaka hölgyével rendet teremteni a világban. Amerre elhaladt, visszatért az élet a növényekbe, állatokba. A sziklák, nagy hegyek visszhangozták énekét:
Számûztem magamat
És nem lettem boldogabb,
Mert számûztem az igazságot.
Mindenre, mindenkire
Szétszórtam sugaram,
A jót, a rosszat, egyformán látom.
Számûztem magamat
És nem lettem boldogabb,
Mert ki hozza el az igazságot?
Csúfokra, szépekre szétszórtam sugaram,
Mert szeretem õket
És szeretem ezt a világot.
Az emberek, mikor észlelték a világosságot, örömtáncot jártak. Csak a kis csoport gyerek, Panni, a róka, a farkas és a varjú tudták, hogy valójában mi is történt. És azt is, hogy holnapra már ismét elfelejtkeznek arról, hogy mit jelent a Nap hiánya. De ez a pár hû barát gondoskodik arról, hogy mindenki helyett hálát zengjenek. És a Nap akkor a legboldogabb, ha néha egy új arcot fedez fel az ünneplõi között. Ilyenkor együtt énekenek:
A barátok hálásan néznek rád,
Te vagy a megmentõ, igaz barát,
Kinyújtottad felénk segítõ kezed,
Zengjünk a köszöntõ Nap-éneket:
Süssél, ragyogjál világ felett,
Szeretõ szívünk ujjong veled,
Meglátják fényed az emberek,
A tisztán hallók és szemûek!
|
|
