Kun Magdolna: Talán nem volt hiába
Én is csak egy ábrándos, naiv ember voltam,
ki örök tavaszt várt a hideg tél helyett,
ki nem hitte, hogy az õsz minden napsütést,
jégkristályos hópihéjû avarba temet.
Én is álmodoztam, mint annyian mások,
kiknek vágyuk volt az, hogy szeretve legyenek,
egyszerû érzésekkel, de kiteljesült szívvel,
mely egy életre szóló boldogság lehet.
Én is úgy képzeltem, mint milliónyi társam,
ha majd reám lelnek, sosem hagynak el,
s úgy vigyázzák bennem jóravaló lelkem,
hogy az ne sérülhessen, ha könny szakítja fel.
Én is bíztam abban, sosem marad nyomtalan
az összegyûjtött emlékek színes halmaza,
mert abban a halmazban mindig lesz egy perc,
mely a múló évek szépségét visszaadhatja.
Én is úgy reméltem, virágzó tûz-nyaram,
hervadásig óvja meg két ölelõ tenyér,
s majdan úgy szorítja magához le-lehulló szirmát,
hogy az-az elmúlással is méltán megbékél.
|
|
