Máté László: Hazaértem...
Hajnalban érkeztem meg az állomásra,
de vajon, hogy jutok a szülõi házba?
Az utat fehér kristálylepel takarja,
s messze még anyám két ölelõ karja.
Állomás elõtt egy szán áll útra készen,
a kocsis int, hogy az apám küldte értem.
Szilaj lovak, gõzölgõ párafelhõ száll,
bakra felülve egy meleg takaró vár.
Siklik már a szán, és csilingel a csengõ,
mellettem elszalad mezõ, és az erdõ.
A fák között a Nap, izzó koronája,
bíborpalástot von a hófehér tájra.
Anyám figyelmének még egy apró jele,
üveg, mely gyümölcsnek tüzével van tele.
Megpihen a kocsis, lovait nyugtatja,
mézes pálinkával kedvemet vidítja.
Száguldunk már újra hegyre fel, völgybe le,
régen látott tájak... szívem sajdul bele.
Tisztáson egy szarvas, területét féltõ,
agancskoronáján hókristály az ékkõ.
Végre megpillantom kicsiny falum tornyát,
várom, hogy meglássam a szülõi portát.
Tornácon anyám áll nézi, hogy jövök-e.
Megõrzöm e képet magamnak örökre.
Mellette az apám, s a húgom kémlelnek,
vajon a szerettük mikor is érkezhet?
Szélesre tárták már a kocsi behajtót,
szemembõl e figyelem könnyet fakasztott.
Apámnak, anyámnak, süvegel a kocsis.
Siet a dolgára, így hát már fordul is.
Sûrû hóesésben szaladnak elébem,
mily` jó érzés az, hogy végre hazaértem.
Budapest, 2009. december 28.
|
|
