Kovács Daniela: Kövek a vízparton
A Sors folyója bõszen kettészelte
sima élû pengeként a múlt szemetét,
dühét fröcskölve a régi emlékekre
sár, salak lepte be a két part peremét.
Én nem tudom, meddig álltam ott
tûrve, hogy a folyam kacagva harsog.
Mindenfelõl haragos örvény tátongott,
nem állták útját sem gátak, sem partok.
Kis kavics voltam a zavaros víz alján,
egy-egy vad hullám olykor felkapott,
s egyszercsak egy másik kavics balján
raktak le a fürge, sötét, rút habok.
Akkor hirtelen rám szállott a béke.
Balzsamot hintõ, gyógyvarázsos ujja
úgy ûzte messze a rontó mindenséget,
mint aki tudja, nem tér vissza újra.
Karja illatos volt, puha, szûzi ágy,
s míg elébem térdelt híven, ájtatosan,
láttam, amint szemében felizzik a vágy,
rõt tüzében magam hótisztára mostam.
Öle forró kéjû ópium-patak,
melyben új meg új vágyak pokla égett,
s míg a percek köröttünk véstek, faragtak,
mi újra szolgái lettünk a folyószeszélynek.
Új hullám sújt, majd pillanatnyi csönd.
Hideg harmatot sír ránk az esti láz,
s míg végsõ hitemre újabb sarat önt,
álmom romjai közt kígyóként cikáz.
Mint holt sivatag, mit tar homok temet,
úgy élek azóta is. Közömbösen, vakon.
Minden életöröm hamuvá pernyed,
míg én itt vagyok, Õ a másik parton.
|
|