Mi van a semmi után,
ha kinyújtott kezem
csak a semmibe mered,
s elérhetõ közel
nincs ott a kezed!
Ha a leirt szavakból
felfûzött gyöngysor
elszakad,
és szétgurulva mind
a csend futóhomokjába
vesznek,
és belõlük semmi sem
marad?
Mert mit elmondtam,
elsírtam és eldadogtam,
ajándékká vált csupán,
csak úgy egyszerûen.
Szép versek, - semmi több.
Te mondtad : Köszönöm.
S majd ha néha nap
polcodról leveszed
e kicsiny verseskötetet,
meglátod - e mögötte
majd az embert,
aki szeretett?
Érdekel - e mi lehet vele,
bele hallgatsz e a semmibe
ahol elhalkult, elveszett.
Vagy csak bólintasz
egy kedveset,
igen. Volt egy ember,
ki mesélt,
egy szép történetet.
Képet látok :
egy hósivatag közepén
lángoló tüzet.
Hideg van és fázol.
Melegedni kezed
mégsem emeled.
Mi van a semmi után?
Hát az óra tovább ketyeg.
Percre - perc, óráról - óra,
s így tovább
megállíthatatlan sodrában
múlik a lét,
s élem tovább, visz a lendület,
s már kérdezni sem merem,
a szivárványhidam
hova lett.
Mert az álomnak is,
végeszakad egyszer,
az ébresztõóra éles
vijjogása ráz fel.
És hiába szorítom
erõsen szemem,
elröppen az álom,
eljött a reggel!
Mi van a semmi után?
Még kérdezheted.
Hát semmi sincsen!
És én sem vagyok már,
csak árnyék a végtelenben,
egy dallamot keresve kószálok,
mely hozzád elvezet,
de már nem találok hozzá
hangjegyeket!
|
|
