Fullextra.hu - Levél a feleségemnek

A nyolcvanas években kamionosként dolgoztam, és nagyon sokszor jártam, a közel-keleten. Ezek, sok ezer kilométeres utak voltak. Hetekig, olykor pedig hónapokig nem láttam a szeretteimet. Az esték voltak a legnehezebbek. Lavinaként zúdultak rám, a köztünk levõ végtelen ûr, fájdalmas valósága. Este van hát megint, csendes este van. Felsír a müezzin az apró faluban, S toprongyos vén hívek, esdekvén Allahnak, A szent Mekka felé, mélyen hajlonganak. Csak fölöttem szürke a csillagtalan ég, Rámborul terhével a súlyos messzeség, S magányos bolyongó, megsebzett szívem, Hogy érted ég csupán, tudnod kell kedvesem. És letépve gyászos függönyét az égnek, Ismeretlen fényû új hajnalok jönnek. Zörgõ utak tûnnek, és végtelen folyók, Kolduló gyermekek, nyomorult vén apók, Pálmafák, és fogakközt csikorgó homok, S a falvak csupán, mint pusztuló romok, Lagymatag szamarak, mezítlábas népek, A roskadt falak közt tétlen heverésznek. Hajdan zöld mezõk, már elhervadtak régen, A Tigris Eufrátesz ringó bölcsõjében. Itt vagyok hát megint, alattam a kerék száguldva suhog, Mily távol vagy tõlem, de szerelmem mindig feletted ragyog, És elkísér majd bárhová, miként hold szokta a földet, S a róla hulló fényes szõnyeg, arannyal fedé léptedet. Ásítva elõttem a hatalmas sivatag, Forró száraz mély sírjában ott szunnyad a mag, S vele alszik a vágy az álmodozás, A fájdalmas csend, az õrült rohanás, A remény, hogy e kanyargós messzi végtelen, Ott nálad végzõdik majd, melletted kedvesem. Sándor Gyula 1984 Bagdad