Fullextra.hu - A kis kukalakó

Biztosan minden pedagógus tud említeni olyan gyerekeket, akik pályafutása alatt valami miatt felejthetetlenek maradtak. Én is. Ez a kisfiú, akiről a következő történetem szól, több okból is kedves volt számomra. Méltán állíthatom róla, hogy egy nagyon konok, nagyszájú, eleven, talpraesett fiúcska volt, aki a jég hátán is megél. Egy igazi kis ördögfióka, akit legkevesebb, öt szemmel kellett volna figyelni, mikor áll szándékában valami csínytevést elkövetni, vagy éppenséggel valakivel összekakaskodni, aki által sértve érezte magát. Ilyen pedig akadt egy szünet alatt több is. Ugyanakkor barátságos, kedves, vidám, hízelgő típus volt, aki "kilóra vette meg" azokat az embereket, akiket kedvelt, mert annyira tudott kedveskedni. Makacs természete miatt többször előfordult, hogy pusztán nevelési szándékból haragot színleltem (szerencsére elég jól játszva a szerepem, mert mindig komolyan vette, és bántotta a dolog). Ilyenkor az óra alatt folyamatosan vizslatott azokkal a gyönyörű, nagy, fekete szemecskéivel, és ha összetalálkozott a tekintetünk, durcásan lefelé nézett. Néha nehéz volt megállni mosoly nélkül. Szünetben pedig nem bírta tovább, óvatosan odasomfordált, egy darabig csak nézte, mit csinálok, de folyton ott ólálkodott. Várta az alkalmat, mikor szólíthat meg valamilyen ürüggyel. Amint ez sikerült - vagy megsajnálva én szóltam hozzá, persze közömbösséget mímelve -, finoman egyre közelebb sompolygott, míg végül odabújt. Hát nem megható? .... Ilyen volt Gábor, történetem főhőse. Anyukája szerint azon kevesek közé tartoztam, akik kezelni tudták a kisfiát. Néha mosolyogva meséltem neki, milyen áron, hogyan beszéli ki a gyereket is a hasamból. Gábornak mindig azt szoktam mondani: "Gáborkám, te még egy vérengző fenevadat is képes vagy meggyőzni arról, hogy ő tulajdonképpen egy szelíd galamb." Most az egyik legédesebb történetét írom le. Énekórára készült az osztály. Kedvelték ezt az órát, lehetett lazítani, sokat énekeltünk, mert bár nem nagyon tudtak, de szerettek. Kirándulásokra is tanultunk olyan dalokat, amik nem voltak benne az énekkönyvben, hogy lehessen a buszon vagy bárhol, ahol megfelelő az alkalom, énekelni őket. De sok kedvencük volt a könyvben is. Becsöngettek, s én majdnem a csengővel egy időben értem a terembe, mivel ügyeletes voltam az udvaron. Megálltam az asztal mellett, vártam, hogy lenyugodjanak a szüneti nyüzsi után, és átálljanak lélekben is az órai munkára. Húsz-harminc másodperc múlva ez nagy nehezen sikerült, mialatt többen is figyelmeztető módon odaszóltak társaiknak: "Nem látod, Gyöngyi néni mire vár?" És pisszegtek. Magamban mosolyogtam. Nekem már meg sem kell szólalnom. Elég lenne csak a kivetített hologramom, és maguktól is intézkednek. Miután leültek, elkezdtük az órát. Folyamatosan duruzsolt bennem egy hang, hogy valami nincs rendben. De nem jöttem rá, mi. Többször is végignéztem kicsiny osztályomon, látszólag minden oké. Nyugisak, lelkesek, dolgoznak... Nem értem. Aztán egyszer csak hirtelen belémnyilallt: Gábor! Odanéztem az üres padjára. - Hol van Gábor? - kérdeztem az osztályt. - Melyik? - kérdezett vissza Joci, mintha több Gáborunk is lenne. - Joci, szerinted melyik? - néztem rá szemrehányóan. A többiek elkezdtek kuncogni társuk meggondolatlanságán, némelyek felvilágosították, "melyik" Gáborról van szó. A torkomban dobogott a szívem: hol ez a gyerek? Mit vett megint a fejébe? "Nyugi. - csitítottam magam - Most nem eshetsz pánikba. Most nem!" - Ki látta utoljára? - kérdeztem az osztályt, bár hamar rájöttem, ez nem volt éppen okos kérdés. Honnan tudnák, ki látta utoljára? Legfeljebb, hogy ki mikor látta. Helyesbítettem is. Nagy nehezen kiderítették, hogy szünetben néhány gyerek együtt játszott, s köztük volt Gábor is. - Bújócskáztunk - mondta Petike. Itt egyelőre megállt a tudomány. Hogyan tovább? "Gyöngyi, Gyöngyi, nem lenne belőled jó nyomozó." - Ki volt a hunyó? - adtam fel az egyik mentő kérdést önmagam felé, hogy addig is törjem a fejem, mi tévő legyek. A válasz megjött, nem Gábor, tehát valahol még bujkál. - Látta valaki, hova bújt? Ekkor Sanyika sejtelmesen elkezdett somolyogni. Ránéztem. Már nincs baj. Mosolyogva jegyeztem meg: - Te tudsz valamit. A többiek rászögezték szemeiket. Sanyika csak mosolygott, majd ez a mosoly halk kuncogásra váltott. Bólogatott, és csak szemével intett a szemetesünk felé. Nagy, régi fajta, fából készült, fedett, majdnem téglalap alakú szemetesünk volt. Egy ilyen találékony, apró gyermeknek, mint Gábor, éppen megfelelt. Rákérdeztem: - Ugye, ezt nem mondod komolyan? De akkor már tudtam, hogy igen. A többiek is először halk, majd egyre hangosabb nevetésben törtek ki. Jókedvük még inkább fokozódott, amikor az ideiglenes szállásáról Gáborkát kitessékeltem. Én még némi komolyságot erőltetve magamra néztem végig szigorúnak éppen nem tűnő tekintettel a kis hóhányón. De amint végigmértem, egyre kevésbé tudtam türtőztetni magam. Ruhájáról, hajáról lógtak és potyogtak a délelőtt felgyűlt papírgalacsinok, cetlik, ceruzahegyezés maradványai, némi szalvétafoszlányok. Még mindig tartva magam a komolysághoz (persze mind nehezebben) megkérdeztem: - Gábor, mit csináltál te a szemetesben? Szemét lesütve, halkan mondta: - Elbújtam. - És miért nem jöttél elő csengetés után? - kérdeztem még mindig szigort erőltetve az arcomra. - Mert Gyöngyi néni is akkor jött be az osztályba, és attól féltem, hogy... hogy... "rossz néven tetszik majd venni", hogy én... hogy a kukából... szóval... hogy onnan... (Mindig is gazdag szókinccsel rendelkezett a fiú). Eközben zavartan húzogatta fel egyik kezével a lazára megkötött nadrágját, ami minduntalan szökésben volt lefelé. Szemeit hol rám, hol a padlóra szögezte, a másik szabad kezével pedig a combját vakargatta. Mindennek tetejében egyre több ceruzahegyezék pottyant le róla néhány papírfoszlány kíséretében. Csak úgy "csöpögött" a kuka tartalma Gabika körül. Az osztály már dőlt a nevetéstől. Ekkor már én sem bírtam tovább, kitört belőlem a kacagás. Gabika megzavarodva emelte rám nagy, fekete, csodálkozó szemeit. - Akkor most nem tetszik rám nagyon haragudni? - kérdezte halkan, óvatosan. - Gabikám, nem állítom, hogy a legmegfelelőbb hely a kuka egy gyerek számára. Azt sem, hogy szép látványt nyújtasz így a kukalátogatásod után. (Az osztály már fetrengett). De amint látom, ezekkel te magad is tisztában vagy, s nekem ez a lényeg. És annyit feltétlenül megért a történet, hogy nevettünk egy jót. - vettem kicsit komolyabbra a szót a könnyeimet törölgetve. Azért még kíváncsiságból megkérdeztem: - Mondd csak, Gáborka, legalább megosztanád velünk a kukabeli élményeidet? Most már Gábor is felszabadultan kacagott fel a többiek harsány nevetése közepette. Nevetve mesélt a kukában uralkodó légkörről. Ez volt a mi kis kukalakónk története. Merthogy ezek után sokáig ezzel a jelzővel illettük. De ő nem bánta. Ahányszor elhangzott ez a becenév, annyiszor derültünk egyet az osztállyal. Az meg - gondolom - mindenki számára világos, hogy ezek után az énekóra már a legkevésbé sem érdekelte egyikünket sem, bármennyire is a kedvencek közé tartozott.