Fullextra.hu - Idegenek

Megrezzent az ablaküveg. Mi az..? Mi volt az..? A madarak kint..? A könyv lapjain túl, a látómezõ vaksi peremén mintha árnyak mozdultak volna... Még mindig a jelentésüket vesztett mondatsorokat bámulta. Már neszeket is hallott a kerítés felõl. Odapillantott. Mintha megállna a szíve: csend lett belül, és csak ült, rémülten, értetlenül. Mint egy idegen. Egy percig..? Most arra eszmél, hogy kezében már a telefonkagyló. A konok búgásra. Mit is akar..? Leteszi, az asztalra, majd egy tétova mozdulattal vissza, a készülékre. A kerítésen két férfi ugrott be az. Most egy harmadik is átlendül a rács tetején, és társai után iramodik. Errefelé futnak. Feléje, a portásfülkében. Horpad-feszül, lobog rajtuk a nadrág... Istenem, mi ez..? Megtámadtak..? Nem ismeri õket. Ezek nem itt dolgoznak... Idegenek..! Megtámadtak..?! Hisz mindjárt ide érnek... Hátrakerülnek, az ajtóhoz. Dermedten ül. Leejti ölébõl a könyvet. Visszafelé peregnek a lapok, értelmét veszti az a történet. Hol is... hol is hagytam abba..? Görcs áll a gyomrába. Nem emlékszik a mesére. Hol hagytam abba..? Fontos ez most..? Nem, nem. mégiscsak telefonál. Megmozdul végre. Felemeli a kagylót. Segítséget hívni... De mit mondjon..? Illetéktelenek hatoltak... Illetéktelen behatolás történt... Illetéktelenek hatoltak az üzem területére, vagyis... nem! Igen, az idegenek, a kerítésen át, és... Megtámadtak..! Kérem..! A szemük..? A szemük mandulavágású... Ismertetõjegy..? Különleges..? Hát fontos ez..? Jöjjenek, kérem, siessenek..! Mégsem szól, csak szorítja a búgó kagylót: elfelejtett minden listát, nevet... Minden számot kitörölt a rémület. Reccsenést hall, éles, száraz farost-szakadást. Megperdül a széken, talpra ugrik és felsikolt, vértelen, gyermeki hangon. Rátörték az ajtót. Befelé nyomul már a három férfi. Sápadtan hátrál elõlük. Üveg csikorog a padlón, szilánkok szórják a fényt. Az egyik támadó kitépi kezébõl a telefont, és visszakézbõl arcul csapja. Nem esik el. Megered az orra vére. Eltorzul a vérmaszatos arc. Tekintetében a szétroncsolt világ darabkái rezegnek, mint megannyi savmarta, málló kép. Betört ajtó. Üvegcserép a padlón. Falból kitépett telefonzsinór. Három izmos fiatalember. Suhogó öltönyeik. Párducmozdulataik. Jelek, melyekbõl már kiolvasható a kegyetlen koreográfia... A jelenet középpontja most egy reá szegezett revolver. Fekete, súlyosnak tûnõ, tompa vas-fényû. Automata. Zastava héthatvankettes... Vagy Beretta..? Zbrojovka..? Hát miért vagyok én itt – rándul meg az ajka az alvadó vér alatt –, miért, ha még ezt sem tudom..!? Szörcsögõ orral lélegzik. A vér vasszagán átszûrõdik az idegenek párája: arcbalzsam, mosott haj, tusfürdõ illata, hajzselé, óvszer és pamutfehérnemû-illat lobog a szûk térben, mint valami diadalmas zászló... Fülledt a levegõ. Verejtékcseppek tûfénye rezeg a revolveres ajka fölött. Letörli, és mintha õt hibáztatná: újra üt, visszakézbõl. Elesne, de a revolveres utána nyúl, magához rántja, a gyomrába térdel és kilöki az udvarra. A hársfához tántorodik, míg gyomrán, fején, mellén ütik. Leroskad. Vörös fényt lát, perzselõ karikákat; ide-oda verõdõ visszhang csapkodja belül koponyája falát. Felhördül. Friss levegõ zúdul a tüdejébe: mintha tüzet szívna be. Értelmet kapnak a zajok, kitisztul a tekintete. Felemeli súlyos, duzzadt arcát. Támadóira hunyorog. Mint tisztára törölt nagyítón át, élesen látja az olajozott nyugalmú szemgolyókat, az orrlyukak szabatos oválisát, a járomcsontokra feszülõ bõrt, a tiszta, metszett vonásokat, a viaszos-opálfényû ajkakat... Istenem, hisz ezek még egy szót sem szóltak... Szél lendül. Napfény csorran a hárs lombján át. Méz-sûrû. Könnyeitõl szivárványos. Szabadulna a káprázattól: lehajtja a fejét. Tekintete átsiklik a revolveres fényesre kefélt cipõjén. Mint talajvíz a pincébe ha felbugyog: csontjait, zsigereit hideg halálfélelem árasztja el. Megölnek. ezek megölnek. Istenem, ezek..! Ha most felpattanna..! Ha áttörné a pillanat jegeces hártyáját..! Ha felmagasodna, húst zúzna öklével, csontot a csonttal..! Ha ügyesen perdülne, hogy szertepermetezze a vért, a nyálat, és Õ – a gyõztes! – felragyogna, és elrohanna, messze lehagyva támadóit..! Ha tudná ezt... Ha kiismerné magát... Ha tudna kalibert, fegyvertípust, telefonszámot... Neveket... Ha rendbe tudná szedni e darabokat... ha ki tudná számítani, mikor lel a koreográfiába illõ mozdulatra..! A kiáltás és a mozdulat értelme e kacatok között ha megcsillanna..! Rugó pendül, fém csetteg: a revolveres csõre töltötte a fegyvert, és most õrá céloz. A szeme közé, a homlokára. A másik két idegen az irodaajtót feszegeti. Enged a zár. Egyikük megfordul, rövid szót kiált. Nem érti. A revolveres alig észlelhetõ mosollyal biccent. Felmosolyog hát õ is, remeg a szája, behasad a seben az alvadt vér máza, de felmosolyog, bíztatón, át a fegyvert tartó marok fölött. Vigyetek mindent, mondaná, vigyetek mindent, csak ne... Látja a ravaszra feszülõ, elfehéredõ ujjperecet. Láng csap arca elõtt, lomhán lobbanva. a revolvercsõrõl hátracsúszik a szán, mintha acélpéniszként maga a csõ türemkedne feléje, s mikor ismét a helyére siklik, fenn, a résen lassan, nagyon lassan üres hüvely pörög ki. Átdördül a lövés a homlokán. Rostos ropogással szakadnak benn a fájdalom kötelei. Még egyszer kicsap a láng, feléje döf a csõ, újabb üres hüvely lebeg... Feldõl a világ. Elfekszenek a fák. szürke, szemcsés betont lát, kinagyítva, közel. Óriási cipõt, tükörfényeset. Lelõtt, gondolja. Ízlelné a szót. Nem találja újra. Beton, gondolja. Nem érti. Nincs kapcsolata a szóval. Fekszem. Cipõ. Be-ton. Szem-len-cse. Rez-gõ-kép... Léptek döreje zúzza darabokra az udvart. Az ég is megreped: morzsánként hullik a pupillák mélyére.