SZERDA

Az Ötéves Lacika papírt és ceruzát kért a mamától. Ügyetlen kis kezével marokra fogta az írószerszámot és rányomta a papírra. Néhol kanyargós vastag nyomok maradtak a fehér felületen, másutt azonban rezgő vonallá szelídült a grafit.
Lacika elmélyülten készítette csodálatos alkotását. Érdeklődő szeme csillogott a fénysugárban, lábát előre-hátra hintáztatta a szék alatt, érthetetlen gyerekdalt dúdolgatta. Két, majdnem-karikát próbált összekötni vízszintes vonallal, amikor ez nem sikerült szabálytalan ötszöget húzott. Egy darabig nézte, nem tetszett neki és összefirkálta. Helyette pálcikaembert formált halvány grafitcsíkokból. Elmosolyodott, nevetgélt, ahogyan a kisgyerekek szoktak.
A túlméretezett szoba sötét légterében megállt a csend. Mintha évszázadok óta senki nem használta volna a bútorokat, könnyű porréteg vonta be felületüket. A függőleges ablakrésen át sárga fénykéve vágott a padlóra ragyogó négyzetet. A berendezéssel is sivár látványt nyújtott a helység. Leginkább egy ősi templomra hasonlított, amibe idegennek tilos belépni.
Pontosan az volt.
A mama bejött apró csomagokat szorongatva, néhány halk szót súgott a kisgyereknek. Amikor kiment, kulcsra zárta a lakás ajtót. Lacika hallotta az ezüstszürke opel távolodó zaját, és szomorú vágyakozással gondolt édesanyjára.
Hamarosan sötétedett. Az est koromfekete árnyai kúsztak a szobába, lámpagyújtásra ösztökélve Lacit.
A lap megtelt, újat vett, és rótta a vonalakat. Emberalakokat rajzolt, sok pálcikaembert, tömeget.
Világosodni kezdett a szoba, gyorsan és erőteljesen, Lacika azt hitte, tűzijáték.
Nem tévedett.
Hamarosan világosabb lett, mint nappal, és a fény egyre fokozódott.
Lacika félni kezdett, különösen akkor, amikor meleg lett és betörtek az ablakok. Szája sarka sírásra biggyedt. A mamát hívogatta bús gyermekhangján.
Új nap gyúlt az égen. Rettenetes hőhullám öntötte el a várost, és a falak megremegtek, de Lacika ezt már nem érezte.
***

Öcsémnek, akivel együtt töltöttük ott a gyerekkorunkat

(~1983.)