Fullextra.hu - Madarunk

Fellobog a tűz. Az arcok, húsvéti asztalok: megemelve mind, akárha óriás, meleg tenyéren. Az árkokban kései hólé folydogál. Kies viaszosvászon lejtők, gyűrűző húsleveszsír-karikák. Pillarebbenésnyi árnyék: fecskénk emléke sarlóz át az égen. Álmodunk. Néhány nap, s valóban fölénk feszül angyali íja, ajzottan, kormoskéken. A ferde fényben majd drótra száll, csivog. S mi akkor sem mozdulunk. Olvasatlan múlnak el az égre írt jelek... Mégis cikáz majd, rajzol és teremt, és lesz sárfészek, toll, pihében álom, tojás; lesznek legyek, perzselt nappalok, szivárgó, hűvös alkonyok, lesznek szájaló fiókák, fák és szúnyogok, nyár lesz, hajnali ének a drótokon, harmatcsillogás; lesznek fürkész gyémántszemek, kihűlt égre nyíló szeptember-reggelek, lesz redőző, fáradt hártya a gyémántszemeken, gubbasztás, fecskemellnyi hallgatás a szárnyak zárójelében, s lesz végül egy dobbanás a madárcsontok ketrecében... Akárha dörrenésre, ki asztalnál ül, felébred, mind feláll és eszét vesztve kiabál. Hiába. Hol madarunk elenyészett: az égből már csak hamu száll minden arcra, asztalra, kézre s a földre.