…úttalan utak és parttalan óceánok végtelene a világ, egymásba fonódó ösvényekből születő emberlabirintusok, hol érzelem kavarog a józan ész elleni utolsó táncában. Hit és a hitetlenség együtt jár, kéz a kézben, akár két szerelmes ifjú tünde… valahol őseik régesrég elfeledett erdejében.

Egy lány ugyanígy rótta az útját, monoton, előre, mindig és mindig. A szíve tele volt hittel és erővel, számolatlanul hagyta maga mögött a múlt darabjait. Nem töprengett, az elhagyott világot nem kutatta, helyette a szépséges távolba veszett ragyogó tekintete, a hegyeket, az erdőket nézte… mindazt, ami oly elérhetetlennek, mégis, csalogatónak hatott.

Rendületlenül ment, céljától sem élő, sem holt el nem téríthette.

Hirtelen mégis megtorpant. Váratlan volt ez, és a lelkében kétséget szült.

- Honnan jövök? Honnan?

Kérdését monoton visszhangozták a távoli erdők, de mire a szó visszatért, már mást jelentett.

- Hová tartok… honnan hová?

Nem értette, miért gondolt erre épp e pillanatban, de azt érezte, hogy nem állhat meg. A megkezdett utat folytatnia kellett. Hogy ki követelte ezt, azt épp úgy nem sejtette, mint a választ a kérdéseire. Biztosra vette, mögötte a múlt volt valaha, s ekképp előtte a jövő lehet, az vár rá, s az lebeg előtte.

- De… mégis…

Lassított, szinte észrevétlen állt meg újra. Némán figyelte a körötte oly békés, mozdulatlan világot. Szépséges mező ölelte magába, sárga és világos szín virágok a fűtenger-rengetegben.

- Hogyan is kezdődött ez a nap? – suttogta. – Reggel… de volt-e másik nap ezelőtt? S ha igen, ugyanilyen lehetett? Ugyanilyen… volt?

Emlékezett rá, vagy csupán e percben találta ki, s képzelte el, milyennek élte a tegnapot?

- Reggel… biztosan felkeltem, mint a többi más napokon. Arcomon hűs patakvíz csordult, elhessegette az álmokat, és én elindultam… talán… Vagy már úton voltam reggel, s hajnalban a nap már így lelt rám? Jöttem vagy épp elindultam csak?

A különös ellentmondás kifordította önmagából a valóságot, s azt, amit a leány valóságnak érzett, hitt vagy gondolt. Kapaszkodót keresett, apró emlékszilánkokat, melyek bizonyíthatták azt, amit valójában maga sem tudott.

- Reggel… a szomszéd lány felém intett, mosolygott, igen… vagy ez régebben történt, s fantáziám játéka tréfál velem? S azok a fiúk, akikkel együtt játszottam gyermekként, hajnalhasadtakor munkába indultak? Ki a tengerre, halászni… vagy talán csak ezt hiszem? Mindig is itt jártam, ezen a mezőn? Ugyanezek a virágok mosolyogtak rám egy nappal ezelőtt, s ha így lehet, holnap sem lesz másképp? Ami végtelen, annak kezdete sincs? Ha volt… ha mégis volt, akkor oda visszatérhetek majd egyszer?

A távoli sötét erdők még mindig vonzották, incselkedtek vele, hívták – de aligha közeledtek akár egy lépést is. Ők épp úgy figyelték és lesték az ő tekintetét, mint amennyire ő vágyott elérni őket?

- S mit csináltam azután, hogy elindultam? Ki küldött és hová? Kivel találkoztam? Kitől búcsúztam? Ki kísért a szemével, ki ejtett könnyet, s ki várja visszatértemet? Ki intett utoljára, s ki követte eltűnő alakom, mely beleveszett a messzeségbe? Ki szólt, ki hívott? Hová és miért?

Egyedül volt. A magányra sem gondolt korábban, de a pillanat elől nem menekülhetett, szembe kellett néznie ezzel is. Sem éhes, sem szomjas nem volt, nem fázott, fáradtságot sem érzett – az egyetlen, ami eljutott hozzá, az a kétség volt. Talpa hozzászokott már a föld göröngyéhez, melyen lépdelt, bőre a ruhához, melyet viselt – akárha a levegőben úszott volna oly meztelenül, amint a világra jött. Test és lélek és szellem… csupasz mind, elhagyva az összes kapcsot…

- S egy furcsa üresség mardos. Mi hiányzik? Mi nincs, ami volt… és azért hiányzik, mert volt, mert igazán volt! Ha ilyen messzire indultam, miért nem kísért el senki?

Arcok vették körül, szélszerű ködképek. Legjobb barátnője, egy fiú, a mestere, a szülei a távoli ismerősök… tekintetük megfoghatatlanul homályosan folyt szét, mintha kedves, de bágyasztó ködgomoly burkolná s rejtené előle…

- Most itt vagyok, de hol ez az itt?

Körbenézett.

Ugyanaz a mező…

- Mi értelme ennek?

Egyedül volt. Madarak éneke nélküli valóság borult rá, a réten egyetlen virágot sem érintett pillangó vagy méh szárnya, ciripelést sem hallott, a szél sem zúgott, a napot sem látta… csupán a metsző és rideg, bár gyönyörű kék ég…

Meddig tart a ma – kérdezte volna, de az égbolt nemigen felelhetett.

- Meddig tart az út? – kiáltott a magasba mégis. – Meddig? És hová vezet?

Csend…

- S mi lesz, ha holnap ugyanígy lesz?

Csend…

- De lesz-e holnap? Vagy a ma végtelen…?

Csend…

- De ki tudja, mióta tart már ez a nap?

Csend…

- És egyedül vagyok…

Kiszakítva a körforgásból, lét és nemlét határán állt tovább. Ahol bolyongott, hirtelen az is semmivé porladt mindenestül.

- Hát senki sincs, aki felelne, aki tudná a választ?

…hogy miért bolyongsz, egyes egyedül csak te tudhatod…