Fullextra.hu - Az éj fekete máza

Az éj fekete máza a csendbe dermedt fákon. Mi az a bozótban..? Ölne, hogy így vinnyog? Csak jönne már... Fegyverem oda: a vadászon vajon mi múlik? Préda maga is, karmazsinszín fogak, éjben zizzenő golyók martaléka, átlőve, ím, összerogy, a vászon portyázóruhában... Kémlel a Hold. Átlüktet a fény. Sugárbillog testemen, parázsló... Nincs remény. Bogárszárnyak törmeléke csörren. Vércsík-nyomon ha mozdulok: a férgek is mozdulnak a földben. E fák között tegnap mint vágyott ligetben jártam, tulok, gazella, mézmadár honnan még el nem költözött; nádmag-kása volt ételem, kosbor és vadmurok... S most... Hanyatt a sárban, éhezem. Lágy rögöt markolok: alvad már a vér. Fájdalom-tűn fordulok, mint átdöfött lárvalény. Az ősfák lombszűrte közönye: sötét lé csorog. Miféle tintafák alatt vagyok..? Dőlnek..? A Hold lebeg tova..? E morgás, csörtetés körül... Nem alszom el..? S csend sem lesz soha..? Nincs megváltás. Ennyi. Kész. Reggel majd közel hajol – buzgó, hű szanitéc – az ostoba halál. Ennek vége... – mondja. – Kár..! S méla nyálat csorgat szemem jegecébe.