Fullextra.hu - Első cikk

Első cikk

Erre bárki nyugodtan ránézhet s rámondhatja, hogy ez nem nagy cikk. De kicsi sem. A sorozatkezdőben csak felületesen ugyan, de érintettem a közömbösség veszélyes mivoltát. A szándékomban az áll azonban, hogy még néhányszor meglátogassam a témát, és a tőlem telhető legkevesebb objektivitással megfúrjam-faragjam. Derűlátásom felajaz olyasfajta támadások elkerülésére amelyeket minden valószínűség szerint ellenem fognak intézni mindennek kapcsán. De legyen . . .
Úton-útfélen mondom boldognak-boldogtalannak ha kell ha nem, hogy én székely vagyok. Lehet, hogy nem kéne, mert kihallszik még a szavam járásából is, és gyakorlottabb fűl bizonyára kihallja még a soraim közül is, de én nem tehetek róla. Ha ez bolondság akkor én már ilyen bolondul fogok meghalni amikor eljön az időm. Megmosolyogtat annak a tudata is, hogy néhány szerint a halálom nem jön elég hamar, s csakazértis a magamét hajtogatom. Valami ősi erő hajt, hogy tudassam mindenkivel, hogy mi székelyekül itt vagyunk, s ittlétünk nem fricska akar lenni bárki orrára. Nem azért vagyunk, hogy ellene legyünk valaminek, de magunkért. Jóllehet, furamód megtőrténik néha, hogy homlokegyenest az ellenkezőjét csináljuk annak amit papolunk – beszélek itt a bicska elé bendő loccs filozófiáról – de idegennek nem engedjük felhozni mégha igaz is. Valahogy úgy mint a zsörtös feleség, aki szapulhatja az anyját fűnek-fának, de ha a férje ferde szemmel néz is rá a vénasszonyra csak egyszer, máris kész a bunyó. Bár minden nemzet annyira büszke lenne a nemzetiségére mint mi. Néhány hangosabb “jótakarónk” szerint azonban, a történelemre tekintve, székely annyit jelent mint, román-ellen, oláh-gyűlölő, s ha egyenesen nem is de a politikai korrektség megkívánja, hogy ne hangoztassuk, mert a békés együttélést meggátolja. Nahát! S komolyan is gondolod. Manapság ebben a világban nem is tudom miféle követelményekkel lehet felruházni egy egyszerű kijelentést. Amikor azt mondom, hogy székely vagyok akkor azt mondom, hogy tisztelem aki vagy, s cserébe csak ugyanannyi tiszteletet kérek.
Elég sajnos, hogy a nem is olyan távoli történelem olyan jelzőkkel látta el az egyszerű ethnikai, helyi és kulturális hovatartozás kijelentését, mint náci és fasiszta. De ez a történelem sem ruház fel senkit sem arra, hogy kiálljon Berlinnek akármelyik platz-cára s azt mondja a németeknek amit nekünk, hogy ne legyenek szászok, s ne legyenek svábok. Most a politikai korrektség fejében néhányan azt akarják, hogy békés helytállásunkért csak rugódjuk saját magunkat a kollektív fenekünkön. S dugjuk be a szánkat, mintha lenne amit szégyenljünk. Hát a politikai korrektség fejében csak ezeket tudom kijelenteni:
Szép magyar nyelvünket nem szégyen beszélni sem székely nyelvjárással sem alföldivel sem másmilyennel. A szülőföldünk az a táj amibe beleszülettünk s ugyanazzal az anyanyelvvel hívjuk a barátainkat barátnak, s ellenségeinket ellenségnek itt is és ott is. Amikor azt mondom, hogy székely vagyok akkor nem kérek, és nem követelek senkitől semmit; még tiszteletet sem, mert azt viszont-tisztelettel követelem. Bökkenőnek pedig csak annyit, hogy igenis van akire igaz minden megjegyzésed, de a bűnözőinket mi is ugyanúgy becsukjuk csücsülni mint bárki, bárhol a világon.
Na én ennek jól nekiindultam! Azért is szeretnék túl lenni mindezen, mert a nagy képet szemmel tartva, igazán úgy vélem, ez a téma jelentéktelenebb mint akár a következő cikkem témája lesz is.

*

- Aggyon nákém ágy jágyét!
- Hova kéri bácsi?
- Ide a markomba ni!
- Jól van bácsi, de meddig kéri?
- Amáddig bé nem várém azt az ablakot . . .
- Jól van bácsi, de meddig akar utazni?
- Csakis amíg oda nám érek, naccsága.
- Elég legyen ebből bácsi, hova akar utazni?
- Én a fiamho’.
- S a fia hol lakik?
- A küssebbik léányom mállétt.
- És melyik városban? . . .
- Idefigyáljén kisasszon, nákém ne valagászódjék, mát magyar ámbértő’ nám szép!