Fullextra.hu - Mozdulatok

Van kedves, finom, kellemes és lassú, van, amely hirtelen érkezik, nagyot csattan és utána fáj, néha nagyon is. A gyermeki, apró világban csodákra képes. Egy megnyugtató ölelés, egy csendes simogatás elalvás előtt. Mosolygó gondoskodás a hősnek, aki az imént pottyant le a cseresznyefáról. Egy bíztató vállveregetés érettségi előtt, amikor az apa némán, keményen, de nagy reményekkel engedi el az ifjút az első komolyabb megpróbáltatásra. Egy anyai csók a homlokon, mikor már az utolsó reménysugár is kialudt, ő ezt tudja, mert beléd lát és ő ott van mindig, amikor kell, nem vagy egyedül. Van szerelmes… Az első, amit soha nem felejtesz el és az utolsó, a búcsú pillanatában, ami jó erősen megmarkolja szívedet és sokáig nem engedi, talán soha. Amikor közeledik feléd, ő, a kedves, tudod, hogy mi fog történni, de az mindig más, mint ahogy elképzelted. Utána nem telik el úgy pillanat, hogy ne próbáld felidézni amikor ajka ajkadhoz ért, amikor teste melegét érezted bőrödön, amikor illata átjárta szinte az egész tested. Ilyenkor megállsz, halványan elmosolyodsz, majd megrázod a fejed, belőle a gondolatot ki és mész tovább. Van, amikor hozzád ér az, akire soha nem számítottál, a főnököd, a tanárod, vagy a szomszéd, aki nem mellesleg pap. Jelentéktelen dolgokról beszélgettek, valójában csak tiszteletből állsz vele szóba. De ő egyszer csak finoman megérinti a karod, te nagyon meglepődsz, kényelmetlenül érzed magad és utána még érzed érintése helyét, bizsereg, kicsit éget. Addig annyira távolinak tűnt számodra ez az ember, de ebből a mozdulatból tudod, hogy ő kedvel téged. Még sokszor felidézed, elgondolkozol rajta és kezded megkedvelni őt, valami elkezdődött. Van, amely láthatatlan. Pofonok. Hirtelen jön, beléd vág, sebet ejt. Egy pillanat alatt megváltozik minden. Lehet ez vallomás, beismerés… az igazság. Az igazság szinte mindig fáj. Álmodozunk, reménykedünk, elképzeljük, hogy milyen lesz, lenne, latolgatjuk esélyeinket, aztán eljön a nap, mikor mindez véget ér. Mint egy lassított felvétel egy leejtett tükörről, megáll az idő, bezzeg ilyenkor ólom lábakon jár, várod, hogy mindez a múlt enyészete legyen, de nem. Felejteni szeretnél, de nem megy. Nehéz. Van, amikor figyeled a körülötted lévőket. Unalomból? Á, dehogy! Nagyon is érdekel, kíváncsi vagy. Ülsz a buszon, lopva beleolvasol az előtted ülő újságába, illata belecsap az arcodba, mocorog. Hátradőlsz, már őt figyeled. Kibámul az ablakon, az arcát fürkészed, az orrát vakargatja, eddig olyan elegánsnak tűnt, most már kevésbé. A jármű elejében egy fiatal pár csókolózik. Hangosan cuppognak. Mozdulataikból látszik a tapasztalatlanság, esetlenül ölelgetik egymást. Számodra komikus. Figyeled a buszsofőrt is. Rágyújt, téged zavar, de soha nem mennél oda szólni, hogy ne tegye. Biztosan sok százszor, vagy talán ezerszer megtette már ugyanazt az utat, de ő mégis erősen koncentrál, nagyon figyel. Néha a fejét vakargatja és nem köszön vissza a felszállóknak. Van, amikor mozdulsz, de hirtelen visszalépsz, vagy visszahúzod a kezed, mert nem szabad, te megtennéd, meg is tetted volna, ha a józan ész nem ordít rád, hogy állj. Meglátsz egy festményt, úgy végighúznád az ujjad rajta, hogy ne csak lásd, érezd is. Megsimogatnád az utcán melletted elhaladó kislány fejét. Kivennéd a 13 éves suhanc kezéből a cigarettát. Pofon vágnád a szomszédod, akinek a kutyája megint a lábtörlődre csinált. Táncolnál a boltban, mikor meghallod a dalt. Nyári záporban becsuknád az ernyőt, elhajítanád és csak áznál, rohannál, mezítláb. Átölelnél egy fát. Elengedted, utána rohannál. Van, amelyik nagyon kedves számodra, szereted nézni. Ahogy rágyújt, ahogy belekóstol az ételbe, ahogy siet a buszra, ahogy kezed után nyúl, ahogy gondolataiban elmerülve a haját csavargatja, ahogy kinéz a szemüvege felett, ahogy lapozás előtt megnyalja az ujját, ahogy reggeli tekintete téged keres, ahogy ír.