Fullextra.hu - Az igazsag diadala

Mert mindig fáj, mikor az ember keresetlen képébe vágják az igazságot. Hát még, ha az a valami nemcsak igazság, de valóság is. Az tud csak fájni igazán. Hiszen az álmok elandalítanak, olyan kellemes tőle a hátrahagyott lét, olyan jó tudni azt, hogy én most nagy vagyok, hatalmasat alkotok, kiemelkedő lettem. Hogy így van-e, avagy másképp, az pedig innen már nem is számít. Mert az álom átmegy realitásba, átfesti az életet, úgy élek már, ahogy élni szeretnék, és ha valakinek nem tetszik, annak a pofáját beverem. Én művész vagyok! Igenis az, mert az akarok lenni, éjszakákat virrasztok át, csakhogy művész lehessek, konkrétan író, egy amatőr oldalt is megkerestem már, ahol egymásnak tapsolunk, mégpedig nagyokat, zárt a világ. Ebbe bele ne merd dugni a képedet, mert…hívom a rendőrt. Tudom, hagyni is kéne az egészet a fenébe, úgy ahogy van. Nem is mutogattam itt szexi fenekemet évekig, mert minek. Csak kavarom magam körül azt a csúnya szagú anyagot, azt a bizonyos dolgot, amit az ember reggelenként enged le a vécén, és amit ki se nagyon akarok mondani. Vagy, ha mégis arra vetemednék, hogy kimondjam, akkor csakis úgy írhatnám le, hogy kaka. Mert miért is megy el valaki addig, hogy az igazságot nem csak mondja, de műveli is, ha nem fizetnek érte? Mert erre fizetség egészen biztosan nem jár. Pénz, siker, elismerés mindig arra zuhog a mennyből, ami egyetért. Hozza a ma divatosat, a közhangulatot, és azt, amit nem az olvasó, hanem a tehetségtelen felkapott íróink követelnek tőle. Mindig egyoldalúan, nyögvenyelően, tehetségtelenül. Na ez az, ami nekem nem igazán jött be, és nem is fog, mert egyszerűen idegesít. De akkor miért írok? Hiszen, ha valami nem kell senkinek, amiből úgyis csak baj származik, az előbb-utóbb csúnyán vissza tud ütni. Íróját elsöpri erről az árnyékvilágról. Azonban, ha valakinek mondandója van, mert én elmondom, mert csak, mert nem érdekel, mert nem bírom nem el mondani, akkor el kell mondani. Ha pedig mégis túléljük a dolgot valahogy, és még az olvasóhoz is átcsúszik a dolog, akkor pedig sikerült. Hogy valószínű nem csúszik át, és még valószínűbben nem éljük túl a dolgot, íróként nem, talán kukásként, az azért kissé leterhelő igaz, dehát ilyen az élet, pofon a javából. Mellesleg pont az a legnagyobb problémám, hogy nem értem, egyszerűen nem bírom felfogni azt, hogy az élet egészét miért zárjuk ki műveinkből? Miért jó az, hogy csak arról beszélünk, és úgy, ahogy az senkit nem érdekel, ahogy az olyan igazán unalmas? Nem ismerjük az életet? Dehogynem. Valamennyire biztosan. Szégyellősek vagyunk? Áh, dehogy, hiszen lopunk nap, mint nap, aljaskodunk, másokat alázunk, ezt pedig azért teljesen naivan nem lehet. Akkor mi a baj? Mi most emelkedettek vagyunk. Sarkantyúzzuk a holtfáradt pegazust, oszt ha orrabukik is, mi lovagoltunk rajta. Kikapkodjuk az élet elismerten fennkölt érzéseit, jeleneteit, és szajkózzuk nap, mint nap, reggeltől-estig, míg ki nem fáradnak körülöttünk az emberek, és azt nem mondják, jó, nagy vagy, te vagy a király, csak engem hagyjál már. Ekkor megszületett az új magyar íróóriás. Mondjuk egy új Illyés Gyula, Jókai, és tanítjuk, ajnározzuk, még akkor is, ha látjuk, hogy a srácok általában mégiscsak nagyon unalmasak tudtak lenni. Bár Jókai azért aranyos dolgokat is írt, csak hosszan, elnyújtva, végeérhetetlenül. És, ha nem lett volna márciusi ifjonc, nemhogy nagy író nem lett volna soha, de író sem, senki, még csak nem is ismernék a nevét. Vagyis az írónak először be kell illeszkednie a mindenkori vezető irodalmi gang-be. Ez a minimum. Ha ez megvan, nyalni, nyálazni, virágot vinni a sztárnak, és akkor ő lesz majd a jövő nagy alakja. Akire mindannyian méltán büszkék lehetünk. Hiszen nem kis munkájába került a dolog. Az meg különösen nem, hogy úgy volt képes végigvinni undorító dolgait, hogy még csak szembe se köpte magát. Ez igen! Nagy magyar az állat! Büszkék lehetünk rá! Ezért nekem sok esélyem egyáltalán nincs, mert én nem illeszkedem be hozzájuk, és nem vagyok hajlandó mondani csakis azt, amit szívemben érzek. Hogy koszos ez a szív időnként, és olyanokat is érez, amiket nem lenne szabad, meg szégyellni való, hát igen, tépje már ki valaki. De az élet koszos, olyan, amilyen, és én nem leszek hajlandó letagadni a másik oldalát sem. Ha valaki csókolózik egy férfival, akkor alig várja, hogy megérezze, mikor áll már fel neki a farka, és mikor szúrja már át hasán a ruhát. Ehelyett örökké csak az elvont szerelem, hogy milyen a szeme, meg a haja, és az a pillanat…holott “fektess már le, dugni akarok, most és mindörökké!” Ráadásul mindig úgy, olyan nyelvezettel kell írni, az a hihető, ahogyan az esemény zajlik. Nem írhatok zsebmetszőről hexameterekben, és nemcsak azért, mert nem is tudok, hanem mert a hexameter nem megy a frissen lopott szőrmekabáthoz. A sztori megszabja a használatos nyelvezetet is. Ekkor mondják, hogy “flat”, meg “bunkó”, meg “gusztustalan”. Csak amilyen az élet. De, ha az ember a közönségnek ír, azaz nem akar mindenáron amatőr maradni, akkor ki kell lépni ebből a fojtogató buborékból, elpukkantani azt, és elmerülni az élet zavaros nedűjében: a sárban és mocsokban. Hogy ezt nem, meg jaj, és ugyan már, az irodalom emelkedett, nemes, csak a szépre és a jóra, a gyönyörű marhaságokra, meg sorolhatnám. Igen, ez van ma. De nekem ebből elég. Én ugyanis fogtam magam, és elindultam a jövő felé. Ti pedig tapsoljatok egymás csilingelő fülébe. És engem ne felejtsetek el kiutálni a világból. Mert élek, azaz már megint részeg vagyok. Pedig nem is szeretem a piát. Ja, és majd elfelejtettem: írok is.