Fullextra.hu - Gyerekjátékok

Úszni vittem a hatéves unokámat. A megyei kórházban volt az oktatás a gyermekközpont uszodájában. Az ott dolgozók csemetéi kaptak leckét a nyár elején, abban a reményben, hogy a lurkók a vizekben otthonosan tudnak majd mozogni. A közeli parkban kerestem magamnak helyet egy órára, magamhoz véve egy novellás kötetet. Délután négy óra után kevés mozgás volt az intézményben. Fehérruhás fiatal ápolónők (néhányan) mentek a közeli emeletes gyermekrészleg felé. Megnéztem szűken domborodó nadrágjukat. (Sosem értettem, hogyan tudnak ilyen szoros holmikban a betegek körül hajolgatni.) A látvány azonban jó. Civilek nem igazán voltak a közelemben azon kívül, hogy mint én is, a gyerekekre várakoztak a távoli padokon. A júliusi délutánon a park hársfái virágoztak, és ontották az édeskés, bódító illatot. A napfényt is jól megszűrték, igazán kellemes várakozásnak néztem elébe. Lapozgattam, és éppen egy Karinthy novellát olvasgattam, amikor harsány gyerekhangot, labdapattogtatást hallottam. Mint aki nem hagyja köreit zavarni, olvastam tovább, fel sem nézve. - Anya! Itt jó lesz! Menj hátrább egy kicsit! - Puff! – a labdát előttem a széles aszfaltozott járdán „stoppolta” le egy harminc év körüli fiatal nő szűk lábszárközépig tartó farmerban, köldököt szabadon hagyó topban. - Inkább te menj egy kicsit vissza – szólt és visszarúgta a piros színű fehér pettyes műanyag labdát. A nő majdnem előttem állt. Lábbal vette le a kapásból visszajövő labdát. - Anya! Egyből rúgd vissza, ahogy én is! – szólt a kissé rekedtes gyerekhang balról. Felnéztem a füzetet magam előtt tartva, nehogy tolakodó kíváncsiskodónak tűnjek. Honnan ered ez a hang, s a jól irányzott kapáslövések? Öt év körüli csenevész kislány pattogott lelkesen, labdáját megszégyenítve. Drótkeretes szemüvege a füle köré csavarva, hogy a szára semmiképp le ne essen, látnivaló a nagy mozgásigényt. Majdnem válláig érő barna haja körbelengte sápadt arcocskáját, az üvegek mögül lelkesen csillogott két szeme. Fehér bőre szinte virított. Ilyenkor már csaknem minden gyerek napozás nélkül is több színt szed magára. Ő nem. Látszott, hogy ritkán van szabad levegőn, akkor is biztosan csak az árnyékban. A saját színe láthatóan nem zavarta. Más sem. Jobb karján széles gézkötés, szélén ragtapasszal. Boldogan, lelkesen, látszólag fáradhatatlanul rúgta vissza, vette le a pettyes labdáját. - Anya! A kanülöm reggelig rajtam marad? – kérdezte két átadás között. - Igen, ha addig szét nem vered-, mondta az anyja kicsit egykedvűen. - Most kézből rúgjuk! Anya te is! – és tette, amit mondott. Néztem őket, kezemben a novellás kötettel, most már leplezetlenül. Mosolyogtam egy-egy akción. Az asszony időnként rám is pillantott, láttam, nem veszi rossznéven bámészkodásom. - Anya! Meddig maradhatunk lenn? – kérdezte a kicsi közben. - Ameddig csak akarod – válaszolt. - Akkor egész éjszaka! Reggelig! – kacagott nagy vidáman a kislány. Fociztak tovább. Láthatóan jól megvoltak kettesben. Nagyon összeszokott párnak látszottak. Mintha senki nem hiányzott volna közülük. Az asszony időnként megállította a kicsit, mikor az úttestre gurult a labda, ő ment ki érte, pedig egy árva autó sem jött arra jó régen. Látszott rajta a féltő gondoskodás. Nem nevetett a gyerekkel. Csak néha láttam elmosolyodni. - Este mi lesz velem? – kérdezte – Rúgjad gyorsan, Anya!- folytatta a labdázást, miközben hangosan beszélgettek egymástól húsz lépésre. - Vénás kezelést kapsz – mondta, majd csak szinte magának: - remélem bírni fogod. Én nem vettem észre a kimerültségét, az anyja igen. - Elfáradtál? Felmenjünk? – kérdezte. - Igen, anya, menjünk. – mondta a kislány kicsit csendesebben. Megfogta a labdáját, másik kezével anyjába kapaszkodott. Felemelte orrocskáját és a hársak lombja felé szimatolt. - Anya! Itt olyan büdös van. – a hangja még most sem volt nyafogós. Az asszony rezzenéstelen arccal fogta a kis vékony kezet. Elindultak az emeletes gyerekkórházi pavilon felé. Visszanézett rám: - Viszontlátásra – köszönt. - Viszontlátásra – makogtam vissza. Néztem őket, és akkor egy pillanatig nem éreztem a hársak bódító illatát. Összeszedtem magam, néhány aggódó sóhajtás után elindultam napbarnított, úszástól kifáradt kis unokám felé.