Fullextra.hu - Riadó!

Manapság, amikor a beteg embert nem csak az ág húzza, hanem még a TB is, és amikor a szabad orvosválasztás jegyében kórházakat zárnak be, s a betegeket területileg meghatározott intézményekbe irányítják, érdemes szót ejtenünk az egészséges életmódról.
Egyre többet hallani, mennyivel egyszerűbb lenne a megelőzés. A beteg embert kezelni sokba kerül, okosabb hát, ha nem is lesz beteg az istenadta. Hosszan fejtegethetnénk, vajon egy minimálbérből élő, négytagú családnak honnét kellene havi 30.000 Ft-ot kerítenie a napi ajánlott sajtadagra, és még akkor is csak kalciumigényét elégítette ki, de ez alkalommal másról beszélnék.
Évek óta bosszankodom az óratekerentyűzés borzalmas szokása miatt. A mondás úgy tartja, amit nyert a réven, azt elveszti a vámon, de szerintem, amit megspórol az áramszolgáltató, azt kifizeti helyette a TB.
Mire gondolok?
Bizonnyal mind hallottunk már az ún. biológiai óra fogalmáról.
A megnevezés felette találó, hisz ez az óra ugyanúgy működik, mint bármely másik. Méri a percet, a napot, az éveket. Tehát a nők esetében például egy idő után felberreg, s azt mondja, most szülj, vagy soha. Ebben az esetben éveket mér.
Viszont reggelenként, amikor a felkelő nap fényének biztatására élénkítő hatású hormonok kezdenek termelődni szervezetünkben, mely folyamat sötétedéskor megszűnik, hát, ott már belső óránk a napot, a múló perceket méri.
A régiek sokat mesélhetnének arról, hogy nekik bizony nem volt szükségük semmiféle órára. Pirkadatkor kipattant a szemük, sötétedéskor lecsukódott.
Mára szinte mindannyian az idő rabjaivá lettünk.
Hogy számomra nem egyszerű stressz, de valóságos sokk, amikor időre kell szaladnom valahová, kivált, ha valamiféle közlekedési eszközről van szó, ami ugye egy pillanatot sem vár, s egy-egy ilyen sokkhatás mennyit ront az egészségemen, arról most megint csak nem szólnék többet. Bezzeg a régiek mindig ráértek, megvárta őket a szőlős kert.
Hanem itt van ez az óra-eset.
Az ember belső órájának számlapján nem számok, hanem különféle tevékenységek vannak feltüntetve. A mindennapi, megszokott tevékenységek szigorú rendbe rakott sora. Nálam például az öt helyén az „ébredés”, a félhat helyén a „háborítatlan üldögélés a kávém mellett”, noha ezt folyton felülírja a „napi teendők gondolatban való sorba rendezése” kitétel. Aztán ez így folytatódik. Este hat helyett a „vacsora” – öt perccel korábban az „öt perc múlva vacsora” – nevű pont, s nagyjából ugyanabban az időben a „lefekvés, mert leragad a szemed” kitétel szerepel a sorban.
Óra már nem is kell, felébredek reggelenként ugyanabban az időben.
Igen ám, de akkor jön egy láthatatlan, személyhez nem köthető rém, s kaján vihogás közepette összevissza tekergeti a mutatóimat. Mire felébredek, kerek egy órával járunk a „háborítatlan üldögélés a kávém mellett” című rész után. Épp csak elkezdett dolgozni bennem az a bizonyos élénkítő hormon, amit a hajnal első fényei csalogatnak elő, máris kénytelen akkora adagban termelődni, hogy a fejem búbjánál érzem, amint döngeti a plafont. Mire az „indulás az iskolába a gyerekkel” nevezetű részhez érünk, minden porcikámat elborította, pattanásig feszült idegeim azonban nem készek a napi cselekvésre, ugyanis azt nem terveztem meg, úgyhogy sejtelmem sincs, hol kezdjem. Nyálmirigyeim a kávé ízét áhítozzák, de piszkosul, amit azonban lefőzni sem maradt időm.
Rohanunk.
Illetve én rohanok, közben üvöltve sarkallom legkisebb csemetémet az eddigieknél legalább ötvenszer sebesebb mozdulatokra, de ő, szegény, még a „savanyú arccal kibújás a jó meleg takaró alól”, de a legjobb esetben is a „fennhangon történő jajgatás, anya ki volt az a marha, aki kitalálta az iskolát” című pontoknál tart, márpedig felkelés közben cipőt kötni ugyan bajos dolog. Hát még lerohanni a lépcsőn, felkapni a bringát, és magunk után porcsíkot húzva, megeredni az iskola irányába!
Aligha nem egész úton mondom a magamét, ő meg csak hallgatja. Nemigen szólal meg, hisz alig jutott el a „megiszom a meleg kakaómat” idejéig, s ezzel megint csak nehéz a dolga, bicajozás közben kakaót inni, és még a szidalmakat is megérteni, netán válaszolni is…
Sok ez egy harmadikos gyereknek reggel 6 vagy 7 óra magasságában.
Örök életre szóló haragosokat szerezni azonban ez a legkedvezőbb időszak, csak hogy a felvázolt helyzetnek említsük néhány előnyös oldalát is, a pártatlanság jegyében. Bárki jön szembe, épp csak rámordulok, de tán még az sem. S hogy nem küldöm el melegebb éghajlatra, az egyes-egyedül roppant önuralmamnak köszönhető, ami mostanra titkon a végét járja. Megállt a mutatóm a „háborítatlan üldögélés a kávém mellett” című résznél, és bármint rázogatom, ütöm-verem, az bizony nem indul. Zsong a fejem, ott nyüzsög benne a napi tennivalók rendezetlen sora, és legjobb meggyőződésem ellenére is a közepén kell kezdenem, „in medias res”, hiszen az elején már rég túl vagyok. Illetve túl kellene lennem.
Amikor a „reggeli” nevű ponthoz ér a rém mutatója, akkor a sajátom még koránt sem tart ott. Ha ennek ellenére bekapok néhány falatot, a gyomrom egész délelőtt háborog, és azon töpreng, vajon mi baja lehet a fejemnek, továbbá ebédre fenekestül felfordul, és már akkor bizonyosan nagyon kutyául érzem magam, ha netán addig nem tettem volna. Ellenben ha nem kapok be semmit, idő múltán a szemem kezd merengeni, mi a csuda készteti vajon erre a háborodott kopogásra, s mellé még szédelgek is, noha azt már a kávé helyett elfogyasztott adrenalin adag után elkezdtem.
Este a fürdőkádban fogyasztom a vacsorámat, ha még nem ment el tőle örökre a kedvem, hisz az „esti tisztálkodás” idejére esik most a „vacsora” című rész. Szerencsém van, ha nem tejfölös csirkepörkölttel mosok hajat.
Mire a „lefekvés” nevű pont elérkezhetne, már réges-rég bóbiskolok a nappali fotelében, ami üldögélésre kiváló, ellenben ágynak baromi kényelmetlen. És még a lábam is fázik. Mire azonban meghallom az „anyjuk, menjünk aludni” vezényszót, kiröppen a szememből az álom. Bebújok a takaró alá, és bámulom a plafont a sötétben. Valamikor 1-2 óra magasságában mégis elszenderedek, és reggel kezdődik minden elölről.
Fél évig nem kávézom.
Mire megszoknám, vissza az egész.
Egy egész órával korábban kelek, mint kéne. A „háborítatlan üldögélés a kávém mellett” című rész átlényegül „koffeinmérgezés” nevezetű ponttá, amikor is épp addigra álmosodom el, és bújnék vissza a takaró alá, amikorra felébrednem kellene, miután unalmamban legurítottam két főzetre való kávét. Kizárólag az egészséges életmód égisze alatt, persze. A gyomrom mostanra megállás nélkül háborog, ha eszem azért, ha nem, akkor meg azért. A fejem szédül, az idegeim táncot járnak, a hormonjaimnak sejtelmük sincs, mikor mivel tesznek jót. Ha termelődnek, vagy ha nem. Ámbár a jó öreg természet nem hazudtolja meg magát, ha felkel a nap, igenis termelődik az a hormon. De csakis akkor. Naplemente után viszont az istennek sem.
Úgyhogy megkérem a TB szakembereit, ugyan legyenek már kedvesek beszélni a „rém”-mel, aki a testemen kívüli mutatókat tekergeti, hogy egyeztessen a Nap nevű égitesttel. Ugyanis ő minden baj okozója. Meg a tudomány, ami oly elmaradott, hogy képtelen befolyásolni a Nap járását. Itt a Nap alatt nekünk embereknek alkalmazkodnunk kell a természet törvényeihez, ha tetszik, ha nem. S betegségeink jelentős részét makacs ellenszegülésünk okozza, amikor is abban a hiszemben ringatjuk magunkat, hogy büntetlenül szórakozhatunk a biológiai óránkkal.
Amit nyert az áramszolgáltató a réven, azt a TB elveszti a vámon.