Fullextra.hu - Karácsonyi dallamok

A karácsony előtti napok számomra az emlékek eljöttének időszakát jelentik.
Minél idősebb vagyok, annál több történet elevenedik meg előttem múltamból. Természetesen vannak dolgok, amelyek elhalványulnak, és vannak, amelyek minden évben fel- felbukkannak emlékezetemben.
Az ajándékozással, ajándékokkal is így vagyok. Gyermekkoromban nem volt jellemző ez a vásárlási láz, amely gépiessé, sokszor személytelenné teszi, és a számomra értékesebb kapcsolatok elé helyezi az ünnepet mostanság. Azokra az ajándékokra emlékszem a mai napig is, amelyeket anyám, apám vagy nagyapám saját kezűleg készített számunkra. Anya lefekvésünk után kötögette az új kesztyűt, sálat. Apám egyszer repülőgépet fabrikált rejtve szemünk elől, hogy aztán a fa alá téve boldogan lássa kitörő örömünket… Az is igaz, hogy többnyire pénz sem volt ajándékra. Később, mikor jobban ment a sorunk, tellett boltira is. Azokra már nem igazán emlékszem vissza. Egy-egy tárgy volt többnyire: bicska tokkal, no meg az első síléc, aminek tartozék botjait apám készítette.
Unokáim most, egyetlen karácsonyra több ajándékot kapnak, mint amennyit én egész gyerekkoromban. Jó, hogy így van, mert telik rá, de mégis, valahogy más az egész ünnep varázsa így. A karácsonyt én igazán személyes, szűk családi ünnepnek tartom. Ezért visszás számomra, amikor ismeretlenként megszólítva ösztönöznek vásárlásra, akár erőmön felül is.
Végtelenül elszomorít, ha látom, hogy valakik a szeretteik nélkül kénytelenek eltölteni az ünnepeket. Nekem ez az ünnep azt az örömet jelenti, amit a család együttléte okoz. A meghittséget, az egymásra figyelést, vagyis a szeretetet. Ha valaki hiányzott, vagy elment közülünk, az mindig nyomot hagyott a hangulatunkban.
Szerencsére életem során csaknem minden karácsonyt azok között tölthettem, akik legközelebb álltak hozzám. Ritka alkalom volt, amikor távol kerültem tőlük. Ezekre máig emlékszem, fájdalmasan felidézve mélységes hiányérzetemet.
Van egy eset, amely minden ünnep előtt megjelenik bennem, és soha nem felejtek el. Ennek emléke késztet megértésre azok iránt, akik távol töltik családjuktól a karácsonyt. Muszájból. Ezt szomorúbbnak, kétségbe ejtőbbnek tartom mai napig, mint akár a szegénységet is.
Újonc sorkatona voltam. Novemberi bevonulásunk után az első kiképzéseken túl a század első felét hazaengedték az ünnepekre. Én maradtam a társaimmal azzal az ígérettel, hogy mi majd szilveszterre kapunk eltávozást.
Huszonnegyedike este volt a laktanyában. Vacsoráról vonultunk vissza a körletünk felé, természetesen „alakzatban”, lépést tartva. Valahogy nemigen ment az „alakizás”. Az őrvezető is nyűgös volt. Meg is mondta nekünk, hogy miattunk nem mehet ő sem haza, és ezért mi még megszívjuk…
Harmincad magammal nem ment a nótázás sem. Ezen senki nem csodálkozott, csak egyedül az őrvezető, aki a kiképzőnk volt és nyűgös. Hátraarcot vezényelt, majd vigyázz-menetben masíroztatott a laktanya udvarán. A frissen hullott két centis hóban nem igazán csattogott az alig bejáratott utászcsizma, akárhogyan szerette volna a csontcsillagos.
Fegyelmezett katonák voltunk, mindent végrehajtottunk, amit mondott nekünk. (Akkor is, később is.) A „Feküdj!” vezényszó után ott hasaltunk a havas betonon. Csendben, szó nélkül, kiszolgáltatottan.
Fejem a karomon, néztem a közvilágítás lámpájában csillogó, szállingózó hópelyheket:
- Anyám most gyújtja meg otthon a karácsonyfán a gyertyákat – gondoltam, és fülembe csengett a karácsonyi dallam: „Cse-endes éj, szentséges éj…
Egy hópehely a szemembe hullt.
Nem töröltem le.