Fullextra.hu - Winnetou

Nem hittem, hogy bármi is megzavarhatja csendes teázgatásomat nagyanyám kemencével fűtött, finom melegséggel beburkoló konyhájában. A kertben cudar hideg volt, jégcsapok csüngtek az eresz szélén, és fagyos dallamokat énekelt a kopár fák ágai között átszáguldó északi szél. Tudtam, valahogy a szívem mélyén éreztem, hogy valami nincsen rendjén...

– Édesanyádék moziba mentek – árulta el nagyanyám a nagy-nagy titkot. Hát ez az! Jól gondoltam, hogy baj van! Itt hagytak egyedül!

– Ne-e-e-em! Nem mehettek el nélkülem! – sivítottam, és megértettem, hogy miért volt velem egész délután különösen kedves és megértő a nagymama. Nápolyit adott a titkos fiókból, mesét olvasott a kedvenc könyvemből, kitérő válaszokat adott, mikor szüleim érkezéséről faggattam... Hát ezért! Úgy éreztem, rútul becsaptak, rászedtek és megcsaltak. Nem vittek magukkal!! Tíz évem minden keserűségével és dühével követeltem nagyanyámtól, hogy adjon magyarázatot.

– Nyugodj meg, kincsem, nyugodj meg! – mondta szelíden, mint aki nagyon is jól tudja, mi játszódik le bennem. Símogatta a hajam, de én kiugrottam a keze alól. Megölelni próbált, de én a konyha másik sarkába futottam.

– Moziba akarok menni én is! Én is! Nem volt joguk, hogy ne vigyenek el!! – kiáltoztam, mert úgy éreztem akkor, hogy nem élem túl, hogy valami jóból kimaradjak. Valami jóból? A csodák legcsodálatosabbja volt számomra a hatalmas vászonra vetített film. Életem piros betűs napjainak számított, ha elvittek a városba és a vak sötétben kuporogva várhattam, hogy szín és élet töltse be a képernyőt.

– Korhatáros a film – mondta halkan nagyanyám, olyan halkan, hogy először meg sem hallottam. Csak saját ordibálásom ért el a fülemhez, szülőkről, akik a gyerekük nélkül mennek moziba. Akik elhagyják a gyerekeiket...

– Nemsokára megjönnek, nyugodj meg – kérlelte ismét a drága öregasszony, és megismételte: – korhatáros a film, ilyen kisgyereket mint te, nem vihettek magukkal. „Volt egyszer egy vadnyugat” – azt hiszem, ez a címe.

Lassan elcsendesedtem. Kívül. Mert belül zokogott a lelkem. Szememből elfogytak a könnyek, de a bensőm vérzett. Vadnyugat – még ez is! Legalább ne erre mentek volna.

– Én imádom az indiánokat – susogtam elhaló hangon, kicsit még reménykedtem, hátha nagymamám rám adja a kiscsizmát, magára tekeri a sötétbarna berliner kendőt, aztán már visz is, visz a moziba. De ő nem mozdult. Úgy láttam, gondolkodik.

– Várj csak, kisfiam – mondta, és annyi bíztatás volt a hangjában, hogy azt sem bántam, hogy „fiúnak” nevez. – Van bent, a cseresznyefa polcon egy regény, még a nagybátyádé volt gyerekkorában. Alighanem indiánokról szól. Akarod? – kérdezte, és már indult is befelé a verandára, hogy megkeresse a könyvet. Felcsillant a szemem. Ha már mozi nincs, legalább valami gyógyír helyette...

– Nesze, azt hiszem, ezt elolvashatod – adta kezembe a vastag, sötétzöld keménytáblás könyvet a nagyanyám. Egy színes madártollakkal díszített békepipa volt a címlapján. „Winnetou” olvastam a borítón.

– Mi az, hogy Winnetou? – kérdeztem.

– Olvasd el a könyvet, és majd megtudod, mondta nagymama, aki nagy megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy nekiláthat végre a régen betervezett zokni-stoppolásnak, mert a zöldfedelű könyv minden jel szerint végképp elsöpörte a nyafogásomat és duzzogásomat. Belekezdtem az olvasásba. Nem telt el több, mint tíz perc, és nem volt már körülöttem a konyha. Eltűnt minden és mindenki, másik dimenzióba kerültem az időben. Átcsöppentem a regény helyszínére.

Köszönni is alig értem rá, amikor hazaértek a szüleim, és egyáltalán nem érdekelt, mikor (megszelidítve a történetet) mesélni akartak nekem a filmről. Kikönyörögtem, hogy a fürdőkádban is folytathassam az olvasást, aztán teljesen észrevétlenül kerültem át az ébrenlétből az álomba. Reggel hajnalban ébredtem, és amint világosabb lett, azonnal az olvasásnak láttam. Boldog voltam, hogy téli szünidő van, el sem tudtam képzelni, hogy ne kalandozzam tovább a regény szereplőivel. Faltam az oldalakat, Old Shatterhand, Old Firehand, Winnetou és a többiek pillanatok alatt személyes ismerőseim lettek. Úgy éreztem, beépültek az életembe. Azaz fordítva. Én lettem részese az ő sorsuknak.

Valahogy nem voltam felkészülve arra, hogy ez a regény más, mint a mesék. Nem v oltam elég erős ahhoz, hogy itt a jók halnak meg. Nem is hittem el. Amikor Winnetou is meghalt, letettem a könyvet. Elhatároztam, hogy sohasem olvasom végig. Aztán mást gondoltam. Elolvastam újból, elejétől az utolsó betűig. Hatszor. Kívülről fújtam már a főbb részek szövegét. Olvastam, egyre csak olvastam, mert kerestem benne, hogy milyen hibát vétettek azok, akik nem maradtak életben. Nyomoztam. A gonoszok sarkában jártam. Kitaláltam újabb és újabb variációkat, többféle elágazást a történet különböző pontjain. Megpróbáltam mindent végigpörgetni úgy, hogy Winnetou életben maradjon.

Ez nagyon fontos volt nekem, mert elhatároztam, hogy ő lesz a férjem! Tudtam, hogy csak valóságos személyhez mehet feleségül az ember, de teljes szívemmel hittem, hogy ő az. Könnyedén átlendültem azon a csekély problémán, hogy ő regényalak, azon meg pláne, hogy története egy másik korban játszódik... Valóságos volt, ha lehunytam a szemem, érinteni is tudtam. Olyan pontos arcmása volt bennem, hogy ma is látom.

Nekiláttam hát, hogy felkészüljek az apacs-feleség szerepére. Kigyűjtöttem a könyvből az összes indián nép nevét, hogy legyek majd tisztában azzal, kik is a barátaink és kik az ellenségek. Orvosságos zacskót varrtam, először magamnak, aztán mindenkinek a családban, végül az utcánk összes gyerekének... Titokban tanulmányoztam nagybátyám légpuskáját, még szerencse, hogy sohasem volt töltve. Rojtos szarvasbőr ruhákat és mokaszinokat terveztem rajzlapokon, hogy tudjam majd mibe öltöztetni eljövendő apacs családom tagjait. Indián neveket gyűjtöttem és gyártottam, és elkészítettem az apacs nyelv (igen kezdetleges) szótárát. Órákig nézegettem magam a tükörben, hogy lássam, min kell még változtatnom ahhoz, hogy megfeleljek Winnetou-nak. Tulajdonképpen semmivel nem voltam elégedett, csak a hajammal. Hosszú, sötétbarna volt, oldalt két varkocsba fogva viseltem. Az egyik szekrény mélyéről még egy régi, használaton kívüli, büdös pipát is előkerítettem, és hátul, a fészer mögött azon gyakoroltam, hogyan kell majd elszívnom a békepipát, mint az apacs törzsfő neje.

Hihetetlenül és véghetetlenül naívan éltem bele magam ebbe a szerepbe. Míg aztán egy bolondos, esős márciusi napon egy világ dőlt bennem össze.

– Leszel a feleségem? – kérdezte tőlem egy, folyton a copfjaimat huzigáló osztálytársam. Megdöbbenve néztem rá. Egy teljes fejjel alacsonyabb volt nálam, és nem volt semmi Winnetou-s a kinézetében.

– Én egy apacshoz megyek feleségül – jelentettem ki határozottan. – Winnetou-hoz, ha tudod, kire gondolok – tettem még hozzá, csipetnyi gúnnyal a hangomban.

– Te teljesen meghibbantál – mondta erre ő, és elmeállapotomra utalva halántékán forgatta a mutatóujját. – Hiszen az egy regényszereplő – állapította meg. Ezt aztán megerősítette az osztályfőnökünk is, akinél a sebzett szívű fiú beárult, majd a gyerekek, aztán Annus néni az utcánkból, Mari néni a boltból, és mindenki más, akivel csak az iskolából hazafelé menet találkoztunk. Házassági terveim így országos üggyé váltak, az egész falu erről beszélt. Legalábbis én így éreztem.

Este zokogva mondtam el nagyapámnak a dolgot, azért neki, mert úgy éreztem, mégiscsak egy tapasztalt, sokat látott férfire kell bíznom ezt a gondot. Egyenesen tőle kérdeztem meg, hogy szerinte létezik-e Winnetou. Figyelmesen végighallgatott, majd ezt mondta:

– Hát, babám, ez nem könnyű kérdés. Én nem mernék állást foglalni. Mert mi van, ha az a Winnetou mégiscsak él, hogyha valóságos személy. Én el tudom képzelni. Ilyen valódinak látszó történetet ugyanis egy író sem tudna „csak úgy” kitalálni. Kell, hogy legyen valami alapja az egésznek. Az apacsok is éltek, ugye. A vadnyugat is létezett. Hát akkor miért éppen Winnetou ne lenne?

A szívembe kezdett cseppenként visszaszivárogni a remény. Közelebb húzódtam nagyapám finom szagú bársonykabátjához, és vállára hajtottam a fejemet. Ő volt az egyetlen ember, aki megértett, aki próbált valami vigaszt adni.

– Szóval, szerintem lehet, hogy létezik. Érdemes várnod rá, mert kevés hozzá fogható becsületes, igazmondó és bátor férfit ismerek – mondta nagypapa, és még hozzátette: – Legfeljebb csak az lehet a probléma, hogy túlságosan sápadt arcú vagy a számára. Szerintem elképzelhető, hogy más az ízlése.

Ez nem volt túl jó hír, de valahogyan elfogadhatónak tűnt számomra. Kinéztem a virágzó barackfára, és hagytam, hogy nagyapám megsimogassa a fejemet. Ahogyan a szirmok szálltak a szélben, magamban megfogadtam, hogy ha megjön a nyár, nagyon sokat leszek majd a napon, hogy szerezzek egy kis színt az arcomra. És soha többé nem hallgattam azokra, akik azt duruzsolták a fülembe, hogy Winnetou nem létezik...