Villám hasit fent a felhős égen,
Fénye villan az éj sötétjében.
Először csak csendben morajlik,
Eső cseppek koppanása hallik.
Vihar közeleg hangja dübörgő,
Előhírnöke a szél szinte őrjítő.
Vadul rázza a fáknak ágait,
Lesodorva róluk levelek százait.
És ismét villám cikázik s dörren,
S a fa törzse megremeg a földben.
Sóhajtva nyillík lángoszlopba bújva,
Méltóság teljesen lassan földre hullva.
Lenyűgöző e rettentő természeti erő,
Mi hirtelen szinte a semmiből jő elő.
Egyik fele pusztító, romba döntő,
Míg a másik ápol s gondos éltető.
De míg tombolva vágtat felettünk,
Reménykedve féltjük mi is az életünk,
Nem akarunk a fának sorsában osztozni,
A felkelő nap fényében szeretünk napozni.
És hálás szívvel nézünk fel az égre,
Az elszáguldó vihar után a messzeségbe.
Örülünk a vizcsepnek, ami a virágon ragyog,
Amit a száguldó erő emlékül itt hagyott.

Kőri