Fullextra.hu - Ábel Andrea: El kell engedjelek

Véges volt az idő, mi nekem adatott, csak húztam, húztam az utolsó pillanatot, csak látni akartalak... látni még egyszer, szemedbe nézni, s elveszni ezredszer... De indulnom kell drága, indulnom azonnal, lassú lépteimmel, kegyetlen fájdalommal... Talán ennyi volt, mi feladatot rótt rám az ég, szívem minden szerelmével, lelkem már a tiéd. Ám kitelt időm, kitelt életem, erőd hatalmas lett, s elereszted két kezem... Hisz, nincs már szükség angyalra, védő szárnyaira, gyémánt-csillag könnyeire, lágy csókjaira... Lépkedek a vízparton, lassan lépkedek, lágy hullámok ringatnak, s magam mellé képzellek, ahogy fogod még a kezem finoman ölelve, ahogy suttogásod elvész, elszáll az egekbe... Hová tartok most, honnan nézhetlek, örök szerelemmel, mindig őrizhetlek... Mi nem múlik soha, beleégett szívembe de el kell engedjelek, s lépnem a fellegekbe.