Fullextra.hu - Hanga (4/3)

Teliholdkor mindig kimentem nagyapám sírjához. Mindig vittem neki virágot. Rózsát vittem. Aztán amikor a hold ereje a legerősebb, valami énekelni kezdett bennem, és táncolni hívott. Figyeltem, ahogy a kezeim ledobják testemről a ruhákat, és ahogy a lábam ismeretlen táncba kezd. Csak én hallottam a ritmust, csak én énekeltem a dalt, mégis, mintha a fellegek mögül szemek kukucsgáltak volna. Öreg, ráncos homlokú, sokatélt szemek, akik már láttak néhány dolgot a világból, és akik minden teleholdkor mégis csak az én táncomat figyelték.
Egy éjjel nagyanyámat halotthoz hívták. Engem ugrasztott a papért, s a tánc után siettem át a temetőn, hogy még ébren találjam. Vihar készült messziről, s néma csend volt a tájon. Szinte hallani lehetett a homokszemek csikordulását a talpam alatt. Az ég mélykék volt, a felhők mögül csak a sárga telihold bukkant ki néha. A levegő izzott valami megfoghatatlan varázserőtől, a testem még égett a titkos tánc hevétől, és éreztem, hogy ezen az estén valami törétnni fog, ami megváltoztathatja a dolgok menetét, a jövőt. Gyorsan átmásztam a kerítésen, s odalopóztam a házhoz. Az ablakból kiáradó halványsárga fény megfestette a sötét fűszálakat. Az ablakpárkányba kapaszkodva benéztem a szobába. Ő az ablaknak háttal állt, és éppen vetkőzött. A ruháit egyesével ledobálta egy székre, aztán eltűnt a fürdőszobában. Meredten bámultam a látomás helyét a szobában, és görcsösen szorítottam az ablakpárkányt, hogy el ne ájuljak. Valami fura, eddig ismeretlen érzés lett úrrá rajtam. Szerettem volna utána rohanni, megérinteni a bőrét, megcsókolni a vállát, a nyakát! Ismerni akartam az ölelését! Aztán rádöbbentem, hogy ez lehetetlen. Már így is éppen elég lehetetlen helyzetbe hoztam. De utána arra gondoltam, hogy nincs igazság, mely egy ilyen férfit csak úgy kiszakít a normális emberi ösztönök irányította életből, és ez a gondolat mély fájdalommal töltött el. Azt hiszem, akkor határoztam el, hogy ő lesz az első férfi az életemben. Öszeszedtem magam és bementem a házba. Felvettem a leszórt ruhákat, s beszívtam az ő illatát! Aztán valamiféle fura erő az éjjeliszekrényhez hajtott, és azt súgta, hogy húzzam ki a felső fiókot. Kihúztam. Egy fotó került a kezembe a tanárnőm arcképével! Egy pillanatra megállt velem a világ. Értetlenül forgattam a képet, pedig tudtam, az első pillanatban megértettem mi történt. A kép hátlapjára egyetlen szót írtak: „Nefelejcs”. Az első gondolatom az volt, hogy eltépem, de aztán visszalöktem a fiókba. Épp csak visszatoltam a fiókot, mikor Márton atya hálóköntösben kijött a fürdőből. Meglátott, és úgy megijedt, hogy egyet lépett hátra. Rettentően dühös voltam rá, és Eszterre. Nagyanyám után ők ketten jelentették nekem a mindent. Az erőt, a szépséget, a szerelmet, a tudást. És most mindketten megcsaltak, kijátszottak a hátam mögött!
- Mi a fran... mit keresel... te itt ... a szobámban az éjszaka közepén? – tolultak ajkára a szavak.
- Hagynám, hogy találgasson, de akkor elkésnénk – mondtam pimaszul és csípőre vágtam a kezem.
- Honnan?
- El kell mennünk.
- Az isten szerelmére Hanga, hová? Hová kell mennünk?
- Halotthoz.
- Szóval a nagyanyád küldött.
- Örzse néne a végét járja, és mindenáron atyámat akarja.
- Fel... fel kell öltöznöm.
- Azt gondolja, nem láttam még férfit? Hát elfelejti, hogy én segítek mosdatni a nagyanyámnak? - azzal ledobtam magam az ágyra, és dacosan keresztbe fontam a karom.
- Ha nem siet, lekéssük az utolsó kenetet.
Felkapta a ruháit, és visszasietett a fürdőszobába. Gyorsan a borotválkozótükörhöz léptem. Most vagy soha - gondoltam, és kapkodva kört rajzoltam a levegőbe, majd farkasszemet néztem a tükörrel.
- "Magát nézi, engem lásson, hangot ha hall, engem halljon, ősz jön, tél jön, elfelejtsen, egy év múltán bűnbe ejsten!"
Aztán háromszor leköptem a tükröt, és kimentem az udvarra. Ott vártam meg, s jött is nemsokára.
- Jobb lenne, ha előremennél, és szólnál, hogy jövök.
- Tudják.
- Nem illendő éjszaka együtt mutatkoznunk.
- De atyám, hiszen halotthoz megyünk!
- Már az is épp elég, amit a tanulás miatt pletykálnak!
- Hadd pletykáljanak. Én már megszoktam.
- Neked nincs vesztenivalód. Nekem a ... az állásomba kerülhet. Azt akarod, hogy elmenjek a falutokból?
- Mért akarnám, hogy maradjon? - kérdeztem, és ő megdöbbenve nézett rám. Mindenre számított tőlem, csak erre nem. - Hiszen éppen most akartam elbúcsúzni.
- Hogyan?
- Nem jövök el vasárnap. És a jövő héten sem. És azután sem.
- De hát miért? Még annyi mindent...
- Így döntöttem. De szeretnék valamit magammal vinni atyámtól.
- Mit adhatnék neked, hiszen semmim sincs.
- Egy fényképet.
- Meg akarsz...
- Babonázni? Azt hittem, atyám nem hisz a boszorkányokban! Én pedig úgysem tudnék ártani senkinek, hiszen csak egy... lány vagyok. Emlékszik?
- Gyerek voltál még. Mit mondhattam volna?
- Úgy, most már fél?
- Azt nem mondtam.
- Az ilyesmit szégyen is bevallani. De nyugodjon meg, nem olyan fényképre gondoltam.
- Hát?
- Annak a nőnek a fényképét akarom, akit az éjjeliszekrényében rejteget!
- Miről beszélsz?
- A „Nefelejcsről”, tudja jól!
- Honnan tudsz te erről? És hogy merészelsz megzsarolni vele?
- Boszorkány vagyok. Sokmindent tudok, amit nem kéne. És azt a képet akarom.
- És ha megtagadom a kérésed?
- Akkor holnaputánra az egész falu tudni fogja, és még Eszternek is elmondom, hogy itt van!
- Gyere el szombaton este, temetés után. Akkor megkapod amit akartál - mondta. Akkora sóhaj szakadt fel a melléből, hogy szinte megsajnáltam.
- Köszönöm atyám. Igazán köszönöm.
- Nem tudod mit kérsz tőlem - mondta, és megcsóválta lehajtott fejét.
- De tudom - feletem, és megálltam, mert megérkeztünk. Lábujjhegyre emelkedtem, és mielőtt még észhez térhetett volna, megcsókoltam az ajkát.
- Akkor szombaton - súgtam a fülébe, és elrohantam a sötét utcán.

A szombati temetésen Márton atya teljesen beszámíthatatlan volt. Egyfolytában a homlokát törölgette, a gallérját igazgatta, és tévesztett a felolvasásnál. Egy öregasszony oda is ment hozzá, s kérdezte, hívjon - e orvost, de Márton atya csak megcsóválta a fejét, s azt mondta, a betegség, ami emészti, nem gyógyítható. Temetés után rohant vissza a templomkertbe, de akkor én már ott ültem egy ideje, és vártam. Észre sem vett, úgy tette le magát az egyik padra, s nem volt nála más, csak egy vastag, régi biblia, azt forgatta szórakozottan. Egy darabig néztem, aztán megszólaltam.
- Dicsértessék atyám.
Ő a hang irányába fordult, és megint az a riadalom égett a tekintetében, ami legelőször, mikor megpillantottuk egymást.
- Mióta ülsz itt? - kérdezte.
- Túl régóta - mondtam, és közelebb mentem hozzá, majd leültem mellé a padra.
- Ugye te mindig megkapod amit akarsz? - kérdezte, azzal lapozni kezdte a bibliát, kereste a képet, amit odarejtett. De a kép kiesett, és ahogy mindketten utánanyúltunk, a kezünk összeért egy pillanatra. Ő úgy rántotta el a kezét, mint akit villámcsapás ért. A szemébe mosolyogtam, és felvettem a képet a földről.
- Köszönöm.
- Ugye nem csinálsz vele semmit? Ugye nem fogod bántani?
- Képesnek tart rá? Lehet, hogy semmit sem örököltem a nagyanyámtól.
- Boszorkány vagy Hanga, akár elhiszed, akár nem. És bármire képesnek tartalak.
- Akkor mért adta mégis ide?
- Ezt te jobban tudod.
- Talán jobban tudom, de mégis atyámtól akarom hallani! - Dühösen felugrottam, és csípőre vágtam a kezem.
- Hanga, mi van veled?
- Azt hiszi nem jöttem rá, ki Eszter gyerekének az apja! Az egész falunak játsza a szentembert, közben meg... Ki nem állhatom a képmutatókat és a gyávákat!
- Elmondanád, miről beszélsz?
- Elmondhatnám, de félek a magyarázatomat nem atyám reverendájának szánnám, hanem az embernek annak, akit alatta rejteget!
- Nem tudod miket beszélsz - préselte ki a szavakat a fogai közt, alig kapva levegőt a döbbenettől.
- Nagyon is tudom. De az üzlet megköttetett. Senki ember fia nem teszi már vissza.
Márton atya felugrott, és elkapta a vállam. Úgy szorította, hogy ki sem néztem volna belőle ekkora testi erőt. De az akkor már a lélek ereje volt.
- A pokol tüzén fogok elkárhozni miattad!
Gúnyosan a szemébe nevettem, miközben ő dühös volt, és kétségbeesett.
- Nem - ráztam meg a fejem - Én valami egészen mást láttam a tenyerében.

Hanga megállt a múlt elbeszélésében, s óvatosan Péterre pillantott. De a fiú csak írt szorgalmasan az ölelnivágyó estében. Hanga mint egy puha kötött kardigánt, magára öltötte a rájukeső utcai lámpa sárga fényét. Ha együtt maradnánk, ötven év múlva is emlékeznék erre az esétre - gondolta - kötögetve a tűz melegénél, miközben te odébbrugdalnád az aktuális Anubisz névre hallgató macskát. A beálló csendre Péter felnézett.
- És mi történt egy év múlva? - kérdezte tárgyilagosan - Valóban a kedvese lettél?
- Nem emlékszem pontosan. Nyári szünet volt a gimnáziumban és én felkerestem. El akartam mondani neki, hogy milyen jól megy a suli. Nem kéne már hazamennünk? Olyan késő van?
- Ezt még mondd el.
- Hát jó. – egyezett bele Hanga erőtlenül – Végülis teljesen mindegy, mikor mondom el. Szóval elmentem hozzá. Ott ült a templomkertben, annál a padnál, ahol tanulni szoktunk. Csak nézett maga elé, és valami lap meg toll volt előtte. Mondhatnád, hogy a sors keze volt, de a felmondását írta. Odalopóztam a háta mögé, és befogtam a szemét. Hirtelen megfordult. Amikor elengedtem, láttam a szemében azt a félelmet, épp mint mikor először meglátott, vagy amikor kijött a fürdőből, én meg ott dekkoltam a szobájában, akkor is éppen úgy nézett rám. Meg akart szólalni, de felemeltem a kezem, hogy hallgasson. Ettől mintha megnémult volna. Csak a fejét rázta tiltakozásul, amikor elkezdtem a vállamról lehúzni a kendőt. A nyitott ajtó felé táncoltam, és a kendő ottmaradt a fűben. Egy pillanatra bevillant az a Szűz Mária szobor, ami első találkozásunk előtt úgy nézett rám. Már akkor tudta, hogy lesz egy csatám a fiával ezért a bárányáért, és tudta azt is, hogy én fogok győzni! Erre a gondolatra kaján vigyor terült szét az ajkamon, és nagyon romlottnak gondoltam magam. De ez erőt adott, és félelmetesen borzongató is volt egyben. Néztem azt a felszentelt fiatal arcot, aki már megírta a felmondását, mert tudta, hogy úgyis eljövök érte, és elviszem a lelkét! Felállt, felvette a füvönhagyott kendőt, és mereven bámulta, ahogy a szoknya egyetlen gombolás után a kendő sorsára jut. Ott álltam ruhátlanul a háza ajtajában, ő pedig pár méterre tőlem a nyakában lógó fakeresztet markolászta. A bal kezében pedig ott volt a sálam. És akkor a kereszt leszakadt a nyakából s elveszett a fűben. Mentem a hálószoba felé, az ő krisztusos ágytakarója felé. Ő, mint egy erejét vesztett holdkóros, jött utánam. Mielőtt betette volna a szoba ajtaját, hátranéztemben láttam megrepedni a borotválkozótükrét, mely először megremegett, aztán leesett a falról, és a kövezeten millió darabra tört.
Hanga hatalmasat sóhajtott, megdörzsölte múltbaforduló szemét, és nyújtózkodva felállt a padról.
- És azután? Mi történt azután? - kérdezte izgatottan Péter.
- Semmi. Ő pár nap múlva eltűnt a faluból. Én a városba jöttem és összeköltöztem egy lánnyal...

A negyedik napon Péter kapott egy nyugtalan telefont Hangától, hogy a lánynak el kell utaznia, de ne aggódjon, semmi komoly. Írja csak meg az eddigieket, és mentse ki a suliban. Ha megérkezett, azonnal jelentkezni fog. Eltelt három nap, akkor jött a következő telefon, hogy a dolgok rosszabbul állnak, mint gondolta, még egy kicsit maradnia kell, de következő hétfőn már biztosan ráér, és várni fog a padon, mint eddig.
Úgy is volt. De azon a napon a dolgok mintha mind összeesküdtek volna, hogy csakazért is a visszájáról fognak elsülni, és jót röhögnek majd a gyanútlan embereken, hogy lámcsak az olajozottan működő, kiszámítható valóságukból milyen apró kis történések is képesek kimozdítani őket. Azzal kezdődött, hogy Péter érkezett később. Aztán nem vette észre a kis fakeresztet, amit a lány a kezében szorongatott. Nem vette észre, mert éppen valami más, talán ugyanolyan meglepő dolgon csodálkozott.
- Te összefogtad a hajad! - kiáltott fel meglepetten, és ez is igaz volt - És... ezt nem hiszem el, Hanga, te kihúztad a szemed!
- Örülök, hogy észrevetted - mosolyodott el halványan a lány.
- Ha ma találkoznál álmaid lovagjával, egészen biztosan belédszeretne.
- Még az is lehet, hogy vele találkozom - mondta rejtélyesen.
- Úgy gondolod, hogy idejön érted a parkba egy fehér lovon?
- Ne viccelj. Az én királyfim álruhában jár. Nincs lova, és nekem kell megtalálnom őt.
- És hol akarod kezdeni a keresést?
- Mondjuk abban a kis kávézóban, ott a sarkon - mondta, miközben lepillantott a keresztre, melyet iránytűként maga előtt tartott. - Meghívsz?
- Miért ne. Ott is folytathatjuk a munkát.
Hanga türelmetlenül bólintott, és be is ültek, de ott egyikük sem tudott igazán a munkára koncentrálni. Péter a lányt nézte, és attól volt zavarban, Hanga tekintete pedig idegesen vándorolt egyik vendégről a másikra.
- Mi van veled? Olyan furcsa vagy. - tette szóvá Péter.
- Mire gondolsz?
- Túl csöndes. Máskor ömleni szokott belőled a szó, most meg...
- Ne haragudj.
Ebben a pillanatban Hanga megpillantotta a konyhából kijövő cukrászt, aki jobbján egy tálca lekváros félholddal egyensúlyozott a pult felé. Keze ökölbe szorult a fakereszten, s az halk reccsenéssel megrepedt. A dolgok megint szokatlanul szokatlannak mutatkoztak előtte, főképp mikor a cukrász is kinézett a teraszra, és egy pillanattal később kiejtette a tálcát a kezéből. A sütemények szanaszét gurultak a földön. Egy hangos nőszemély jött be, és kiabálni kezdett a cukrásszal. Hanga elkapta a fejét. Holtsápadt volt.
- Hanga mi van? - fogta meg a lány vállát Péter, és kicsit megrázta.
- Semmi - suttogta a lány.
- Ezt ne mondd, látom, hogy van valami. Mintha... lenne van valami, amiről tudnom kellene.
- Az, hogy elmondok neked egy történetet, nem azt jelenti, hogy MINDENT elmondok. Nekem is lehetnek titkaim. Éppen úgy, ahogyan neked!
- Ezt most hogy érted?
- Szerintem nagyon is jól tudod. – aztán legyintett - Szerinted boszorkány vagyok?
- A szó szoros értelmében? Hát, nem. Nem tudom.
- De, tudod.
- Nézd, amikor az ember még gyerek, csinál fura dolgokat. Mindannyiunknak vannak titkai, amikről nem szívesen beszélünk. Te például táncoltál néha a temetőben, és fura versikéket szavaltál a rongybabáidnak. Na és. Arról pedig igazán nem tehetsz, hogy az egyetlen valamirevaló pasi a környéken éppen egy szentfazék volt, amikor kamaszodtál.
Hanga elképedve hallgatta, aztán felugrott. Az arca még fehér volt, és a keze remegett. Szaladni kezdett a kijárat felé.
- Most meg mi van? Te kérdezted mit gondolok!
- Telefonálnom kell! - kiabált vissza Hanga. Péter visszaroskadt a székbe, és valami azt súgta neki, hogy maradjon is ott. Pár perc múlva valóban megjelent a lány, és a szemei vörösek voltak a sírástól.
- Nem tévedtem.
- Mi van? Mondd már!
- A nagyanyám ... meg fog halni. Oda kell mennem hozzá.
- Most?
- Nem. Szerdán.
- Nem lesz az késő?
- Meg fog várni. Át kell adnia...

Hanga és Péter a konyhában ültek. Lucifer, a vénséges macska bánatosan gubbasztott a kályha mellett. A kertbenmaradt ősz rázta a lombokat, s azok a szélnek adták megtépett testüket az avarrá válás végső reményében. Csak egyetlen fa nem adott levelet a szélnek, az az öregy tölgy, a Mári fája, ami egykor gyönyörű, ereje teljében lévő fa volt, de ami ma már csak egy kiszáradt csontváza az életnek.
- Mi lesz most? - kérdezte Péter.
- Be kell mennem hozzá. Te megvárod a papot.
Azzal Hanga eltűnt az első szobában. Péter egy fél órát üldögélt a leszálló estében a furcsa szagú falak közt, farkasszemet nézett a macskával, hallgatta az óra ketyegését, aztán kopogtak. Beengedte a papot.
- Hol a halott?
- Még nem halott - felelte Péter, de azért a szoba felé bökött a fejével.
- Mindjárt az lesz. A kakasok már kikukorékolták.
- Hogy beszélhet így egy emberről?
- Ez az igazság fiam. Mindenki tudja, hogy boszorkány volt.
- De egy idős asszony is egyben, aki több tiszteletet érdemelne.
- Mit tudsz te az effélékről? - kérdezte háborogva az egyház felszentelt embere.
- Születnek, mint mi, szeretnek mint mi, szenvednek, mint mi, és meghalnak, mint...
Az öreg pap éppen a fiúba akarta folytani a szót, mikor Hanga kilépett a szobából. A pap felállt, és pillantása súlyát Péteren hagyva komótosan besétált a nyitvahagyott ajtón. Hanga a kertbe indult. Péter tanácstalanul nézte a lány sötétedő alakját, amint eltűnni készül a lemenő Napban. Aztán utánament. Egy sírnál talált rá, a kert végében. Leült mellé a padra, egy darabig hallgatták a csendet, aztán Péter megkérdezte.
- A nagyapád?
- Én is azt hittem. Pedig ez a sírkő... egyedül a nagyanyámnak készült. Ez az ő egész élete. Egy szerelmes asszony minden fájdalma és gyönyörűsége. Nem fekszik itt senki, érted?! Senki!
- Elmondod?
- Nem lehet. Elég annyit tudnod, hogy ez volt az a fa, ami alatt a szerelmük kivirágzott. Itt kezdődött anyám élete, és ide tér majd vissza nagyanyám élete. Én vagyok az egyetlen örökös, és... nem élhetek úgy, mint eddig. Meg kell próbálnom helyretenni a dolgokat - Hanga elnémult, és tekintetét a kereszt árnyékára fektette a földön.
- Nem egészen értem miről beszélsz.
- Az nem baj. Olyan dolgok ezek, amiket magam is alig értek.
- Egyedüllétre lenne szükséged?
- Megtennéd?
- Persze. Odakint várlak a kocsiban – mondta Péter, és felállt a padról, majd kilépett a lány vonzásából.

A púpos, csúnya lányt, aki mindig feketében járt, s akit a faluban csak úgy emlegettek, a boszkonyás Mári, elszerette a halál a földi életből, és arra bírta egy későőszi napon, hogy az anyaföldnek visszaadja a púpját, a rútságát, a gondolatait, de még a fekete ruháját is, amiben eltemették. Hanga nézte, mért rohangál annyi cigánygyerek a sír körül, akik rendre visszatértek egy disznószagú nagy mamlasz emberhez, de magyarázatot nem kapott senkitől. Az emberek, az a pár ismeretlen – lassan elszivárogtak. A lány egyedül maradt a bánatával. A Nap lemenni készült a dombok mögött, de Hanga csak ült és nézte a nagyanyja nevét azon az ősrégi kereszten, amit még a Mári csináltatott az urának. Aztán a gondolatok a szavak ruhájába bújva jönni kezdtek az ajkára, és Hanga úgy beszélt a keresztfához, mintha az is ugyanabban az életben lenne mint ő, mintha az a kereszt vissza tudna gondolni a nagyanyja helyett az elmúlt időkre.
- Mindenre megtanítottál, amire csak lehetett, drága nagyanyó. Jobban ismerem az emberek lelkét, mint sokszor szeretém. Megtanítottál az élet tiszteletére, az állatok és a növények szeretetére. Megtanítottál a felelősségre és minden cselekedetem fontosságára. De soha nem meséltél nekem a szerelemről. Miért? Azt hitted talán, én elkerülhetem azt, ami nem sikerült neked, ami nem sikerült az anyámnak? Mit tettél, amiért így kellett alakulnia? Miért nem meséltél nekem soha a nagyapáról? A te boldogságod már a földben van, anyámé megfoghatatlanul bolyong valahol a világban. De az én boldogságom nagyanyó, itt van! Itt a szívemben, itt a tenyeremben! Látod!
A lány a lemenő Napba tartotta nyitott tenyerét, és halkan folytatta.
- Ugye te tudtad? Te mindig is tudtad, hogy egy napon majd jóváteheted általam a vétked? Azért oltottál a vérembe boszkonyaságot, azért mérgeztél a tudományoddal, mert volt remény, hogy egy napon talán vissza lehet csinálni, amit nem is lett volna szabad megcsinálni! Semmit sem kérek tőled nagyanyó, csak azt, hogy a saját döntéseimet élhessem, mint ahogy te is a saját döntéseidet élted!
A nap végleg eltűnt az égről, és a szürkületben Hanga néhány percig állt még a sírnál emlékek fátyolába burkolózva. Annál a fánál állt, ahol gyermekkorában olyan sokat játszott. Aztán keresztülment a csendes udvaron, nézte az üres kutyaházat. Bejárta a ház halott szobáit, amik mintha a Márival együtt mind meghaltak volna. Beszippantotta a furcsa, öregasszony szagú falak illatát, ujjai végigfutottak a setétszoba minden apró tárgyán, mely éppúgy Márihoz tartozott, mint a saját gyermekkorához. A konyhában megállt az öreg óra, és ő nem akarta felhúzni már. Tudta, hogy Péter odakint vár rá a kocsiban, de tudta azt is, hogy soha többé nem fogja olyannak látni a szülőházát mint amilyennek most látja. Minden kis zúg emlékek sokaságát rejtette, melyeket felnagyított a fájdalom és a félhomály. Hanga egyetlen pillanatra a téboly küszöbéhez ért, de akkor megakadt a keze a nagyanyja párnáján felejtett papírosban. A gyűrött sárga lapon pár kusza betű volt a Mári kézírásával. Ez volt a végrendelete: „Mindön el van röndözve. Nagyanyád.”