Úgy éled az utca, mintha nem is félne,
az elmúlás hozzá vajon mikor tér be,
pedig a nap szűkül, rongyolódik fénye,
a dal is halkul már, messzebb ring zenéje.


Minden arcnak nyílik valahol egy ablak
jó-reggeltre, végül Isten-nyugosztaljra.
Világot nyit ma is nyújtózva a reggel,
sötétséget oszlat mire a Nap felkel.
Körbeszegi, dúsan csipkézi a szélén,
közepébe hímzi százszínű szépségét.
Amíg a fonál tart, kedvét sem veszejti,
- dolga végeztével másnapig felejti.-
De ahogy fájul a mozdulatlan tájba
őszbe fordult sejtek, színek kavalkádja,
ráteríti a hó szememre a fátylat:
észrevétlen vakul öröm és a bánat.
Ritkul a vágy bennem a teljes egészre,
örülök, ha maradt egy kevéske része.
Rebbenésnyit érint, már attól is félek,
szikrát olthat szele a leső sötétnek.


Ha dobbanásnyit még lélegzik a dallam,
könyörtelen idő nyeli el, ne halljam.
Ablakon át tőlem szökik ma az ének,
holnap másnak halkul végleg el az élet..


2011.09.01.