Category: Műfordítás
Review Title: Pío Baroja: Elizabide, a csavargó (Elizabide el vagabundo)


Pío Baroja y Nessi:
Elizabide, a csavargó

Cerzala usté cenuben enamoratzia? Sillau is hiri eta guitarra jotzia. (Népszerű ének)

Jónéhány alkalommal, miközben abban az elhagyatott kertben dolgozott, Elizabide, a csavargó ezt kérdezte magától a templomból visszatérő Maintoni láttán:
„Mire gondolhat? Elégedetten élhet? ” Maintoni élete olyan különösnek tűnt neki! Mert az természetes volt, hogy olyasvalaki, aki ő, aki mindig gondtalanul járta a világot, a falun csendet és nyugalmat talál; de Maintoni, aki sosem mozdult ki abból a zugból, nem vágyhat színházba, ünnepségekre, szórakozásra, egy más, mozgalmasabb életre? És mivel Elizabide, a csavargó nem adott választ a saját kérdésére, filozófikusan tovább kapálta a földet. „Erős nő – gondolta eztán -; lelke oly nyugodt, oly tiszta, hogy az már aggasztó. Tudományos aggodalom ez, csupán tudományos persze. ” És Elizabide, a csavargó abbéli biztonságában elégedetten, amit magának engedélyezett, hogy közelebbről nem vesz részt ama aggodalomban, tovább dolgozott házának elhagyatott kertjében.
Meglehetősen különös fickó volt ez az Elizabide, a csavargó. Egyesítette magában a tengerparti baszkok összes tulajdonságát és hiányosságát: merész volt, gunyoros, lusta tréfacsináló. A könnyelműség és a feledékenység alkották lelkületének alapját; számára semmi sem volt fontos, mindent elfelejtett. Csekély vagyonát csaknem teljesen egészében rövid amerikai utakra költötte, itt újságíró volt, ott üzletember, itt marhákat árult, ott borokkal kereskedett. Számos alkalommal közel volt ahhoz, hogy megcsinálja a szerencséjét, ami közömbössége miatt sosem sikerült neki. Az a fajta volt, aki csak hagyta magát sodortatni az eseményekkel, nem emelt szót semmi ellen. Saját életét azokhoz a folyón sodródó fatörzsekhez hasonlította, melyeket ha senki nem fog be, végül elvesznek a tengerben. Tétlensége és lustasága inkább volt gondolati mintsem fizikai; gyakran elkalandozott, elég volt neki a folyóvizet bámulnia, egy felhőt vagy egy csillagot szemlélni hogy elfelejtse élete legfontosabb tervét, és mikor nem emiatt ment ki a fejéből, elhanyagolta bármi más miatt, sokszor anélkül, hogy tudta volna, miért.
Az utóbbi időben egy uruguayi tanyán éldegélt és mivel Elizabide kellemes modorú és nem túl kellemetlen kinézetű volt, bár már harmincnyolcadik évét taposta, a tanya tulajdonosa neki ajánlotta a lánya kezét, egy meglehetősen csúnya lányét, aki egy mulattba volt szerelmes. Elizabide, aki nem találta rossznak a vad tanyasi életet, elfogadta az ajánlatot és már azon voltak, hogy egybekelnek, amikor honvágy fogta el: a haza, a hegyek szalmaillata, a baszk föld ködös vidéke iránt. Mivel terveiben nem szerepeltek nyers magyarázkodások, egy reggel, hajnalban értesítette jövendőbelije szüleit, hogy Montevideo-ba megy megvenni az esküvői ajándékot; lóra szállt, később vonatra, megérkezett a fővárosba, ott felszállt egy óceánjáróra és miután nyájasan elköszönt Amerika vendégszerető földjétől, visszatért Spanyolországba.
Megérkezett falujába, egy kis faluba Guipúczoa tartományban, megölelte Ignacio testvérét, aki patikus volt ott, elment meglátogatni a dajkáját, akinek megígérte, hogy többé nem szökik el és berendezkedett a házában. Amikor kitudódott, hogy nemhogy nem vagyonosodott meg Amerikában, hanem egyenesen elvesztegette a pénzét, az egész falu úgy emlékezett rá, hogy már mielőtt elment volna, önhitt, haszontalan csavargó hírében állt. Őt a legcsekélyebb mértékben sem foglalkoztatták ezek a dolgok, ásogatott a kertjében, szabad óráiban pedig egy csónakon dolgozott, hogy csónakázhasson a folyón, ami az egész falut felháborította.
Elizabide, a csavargó abban a hiszemben volt, hogy Ignacio testvére, felesége és a gyerekeik nem szívelik őt, ezért csak hébe-hóba látogatta őket; de aztán hamar észrevette, hogy a testvére és a sógornője becsülik és szemrehányásokkal illették, amiért nem járt hozzájuk. Elizabide elkezdett gyakrabban látogatóba járni testvére otthonába. A patikus háza a falu kijáratánál állt, teljesen elszigetelve; az út felé néző részén egy agyagfallal körbevett virágoskert volt, a házon sötétzöld babér ágai futottak melyek valamelyest megvédték a homlokzatot az északi széltől. Áthaladván a kerten állt a patika.
A háznak nem voltak erkélyei, csupán ablakai, és ezek mindenféle szimmetria nélkül nyíltak a falon; talán annak köszönhetően, hogy némelyikük be volt falazva.
Az északi tartományokon vonattal vagy kocsival átutazva nem láttatok magányos házakat, melyek ki tudja miért, irigységet szülnek az emberben? Mintha ott bent jó életük lenne, édes és háborítatlan létet sejtető; az ablakok függönyeikkel majdhogynem kolostori bensőt sugallnak, nagy, diófából készült ládákkal és komódokkal, hatalmas faágyakkal; nyugodt élettel, szelíddel, melynek órái lassan, az öreg óra hangos esti ketyegésére telnek.
A patikus háza ilyen volt, a kertben jácintok, kerti vaníliák, rózsabokrok és hatalmas hortenziák nőttek, melyek egészen a földszinti ablakok magasságáig értek. A kert falán, mint egy vízesés, fehér rózsák patakzottak alá, együgyűek, melyeket baszkul chorna-nak (bolond) hívnak ledérségük és amiatt, hogy gyorsan elhervadnak és lehullnak.
Mikor Elizabide, a csavargó elment testvéréhez, immár több bizalommal, a patikus és felesége, az összes gyerekkel a nyomukban, megmutatták neki a tiszta, takaros, illatozó házat; majd kimentek megnézni a veteményeskertet, és itt látta meg először Elizabide, a csavargó Maintoni-t, aki egy szalmakalappal a fején éppen borsót szedett köténye alsó felébe. Ő és Elizabide hűvösen üdvözölték egymást.
- Lemegyünk a folyóhoz – mondta húgának a patikus felesége. - Mondd meg a lányoknak, hogy oda hozzák a csokoládét. Maintoni elment a ház felé, és a többiek egy hosszú, körtefák – ágaik kitárva, mint a legyező pálcikái - alkotta alagúton át lementek egy kis folyóparti tisztásra, a fák közé, ahol egy parasztasztal és egy kőpad várta őket. A Nap áthatolván a lombozaton megvilágította a folyó mélyét, így látszottak a meder kerek kövei a lassan úszkáló halakkal, melyek úgy csillogtak, mintha ezüstből lettek volna. Csodálatosan nyugodt délután volt; kék, tiszta, békés égbolttal.
Mielőtt leszállt volna az est, a patikus házának két szolgálólánya tálcákkal a kezükben csokoládét és piskótát hozott. A fiúk vadul nekiestek a süteménynek. Elizabide, a csavargó utazásairól beszélt, elmesélte néhány kalandját és mindenki szájtátva hallgatta. Csak ő, Maintoni nem tűnt lelkesnek az elbeszélések hallatán.
- Holnap is jössz, Pablo bácsi, igaz? - kérdezték tőle a gyerekek.
- Igen, jövök.
És Elizabide, a csavargó hazaballagott és Maintoni-ra gondolt és vele álmodott. Olyannak látta képzeletében, amilyen valójában volt: kislányosan, karcsún, ragyogó fekete szemeivel unokaöccseitől körülvéve, amint azok ölelik és csókolgatják.
Mivel a patikus legnagyobb fia már harmadikos volt, Elizabide francialeckéket adott neki és ezekhez a leckékhez csatlakozott Maintoni.
Elizabide aggodalmat kezdett érezni sógornője oly józan, oly visszafogott húga miatt; tanakodott, vajon gyermeki lelke miatt nem vágyik semmire, vagy csupán olyan nő volt, akit nem érdekelt semmi, aminek nem volt köze az otthonában élőkhöz. A csavargó elmélyülten nézte őt. „Mire gondolhat? ”, kérdezte magában. Egyszer összeszedte a bátorságát, és azt kérdezte tőle:
- És Ön nem gondol házasságra, Maintoni?
- Én! Megházasodni!
- Miért nem?
- Ki fog vigyázni a gyerekekre, ha én megházasodom? Meg hát nescazarra (vénlány) vagyok már – válaszolt nevetve.
- Huszonhét évesen vénlány! Nohát akkor én a magam harmincnyolc évével már végelgyengülésben szenvedhetek.
Maintoni erre nem szólt semmit; nem tett mást, csak mosolygott. Azon az éjjelen Elizabide elámult azon, hogy mennyit gondol Maintoni-ra.
„Miféle nő ez? - mondta magában -. Kevélységből nincs benne semmi, álmodozásból sem, és mégis... ” A folyóparton, közel egy szűk mélyúthoz egy forrás fakadt, melynek volt egy nagyon mély medencéje; a víz ott oly mozdulatlan, kristályszerű volt. „Talán ilyen Maintoni lelke – mondta magában Elizabide és mégis… ” Mégis, hasonlatai ellenére az aggodalom nem oszlott el, sőt, egyre csak nőtt.
Eljött a nyár; a patikus házának kertjében összegyűlt az egész család, Maintoni és Elizabide, a csavargó. Soha azelőtt nem volt oly boldog és ugyanakkor mégis oly szerencsétlen. Alkonyatkor, mikor megtelt az ég csillagokkal és a Jupiter sápadt fénye felragyogott az égbolton, a varangyok kórusától kísért beszélgetések meghittebbé, családiasabbá váltak. Maintoni közlékenyebbnek, beszédesebbnek mutatkozott.
Este kilenckor, mikor a falun áthaladó postakocsi – nagy lámpával a bak fölötti kocsiernyőn - csengői hallatszottak, szétszéledt a társaság és Elizabide másnapi terveit szőve, melyek mindig Maintoni körül forogtak, hazaindult.
Olykor elkedvetlenedve azt kérdezte magától: „Nem ostobaság bejárni a világot, hogy aztán egy kis faluban legyek szerelemes egy helyi kisasszonyba? ” Ki merészelt bármit is mondani annak az oly higgadt, oly szenvtelen nőnek?
Eltelt a nyár, eljött a búcsújárások ideje és a patikus és családja az Arnazábal-i búcsút készült megünnepelni, mint minden évben.
- Te is velünk jössz? - kérdezte a patikus a testvérét.
- Én nem.
- Miért nem?
- Nincs hozzá kedvem.
- Jól van, de figyelmeztetlek, hogy egyedül maradsz, mert még a lányok is velünk jönnek.
- És Ön is? - kérdezte Elizabide Maintoni-t.
- Igen. Meghiszem azt! Nagyon szeretem a búcsújárásokat.
- Ne hallgass rá, nem azért – replikázott a patikus. Az Arnazábal-i orvost látogatja meg, egy fiatal fickót, aki tavaly udvarolt neki.
- És, miért ne? - kiáltott fel Maintoni mosolyogva.
Elizabide, a csavargó elsápadt, elvörösödött, de nem mondott semmit.
A búcsú előestéjén a patikus újra megkérdezte testvérét:
- Tehát jössz vagy nem?
- Rendben. Megyek – mormolta a csavargó.
A következő napon korán keltek és elhagyták a falut. Az országúton haladtak, majd dűlőutakat követve magas fűvel és bíborvörös gyűszűvirággal borított réteken átvágva bevették magukat a hegyekbe. Párás, langyos reggel volt, a vidék harmattól nedves; az ég halványkék néhány fehér felhőcskével, melyek vékony sávokra foszlottak. Reggel tízkor értek Arnazábal-ba, egy magasan fekvő faluba, templommal, térrel, melyen labdajátékot játszottak és két-három kőházak formálta utcával. Megérkeztek a patikus feleségének tanyájához és beléptek a konyhába. Ott aztán a ház idős asszonya szívélyesen fogadta és megvendégelte őket, abbahagyván azon foglalatosságait, hogy ágakat dobott a tűzre és egy gyermek bölcsőjét ringatta; felkelt az alacsony tűzhely mellől, ahol ült, mindenkit köszöntött, megcsókolta Maintoni-t, a nővérét és a gyerekeket. Szikár öregasszony volt, töpörödött, fején fekete kendőt viselt. Hosszú és kampós orra volt, fogatlan szája, arca telis-tele ráncokkal, haja ősz.
- És Ön az, aki megjárta Indiát? - kérdezte az öregasszony Elizabide-et, szembenézve vele.
- Igen, én voltam, aki ott járt.
Minthogy tízet ütött az óra és ebben az időben kezdődött a nagymise, nem maradt más otthon, mint az öregasszony. Mindenki a templom felé vette az irányt.
Ebéd előtt a patikus, sógornője és a gyerekek segítségével egy jó csomó rakétát lőtt ki a tanya ablakán, majd mindenki lement az ebédlőbe. Több, mint húsz ember gyűlt az asztal köré, köztük a falu orvosa, aki Maintoni közelében ült és vég nélkül tette a szépet neki és nővérének.
Elizabide, a csavargó oly nagy szomorúságot érzett abban a pillanatban, hogy az is megfordult a fejében, hogy elhagyja a falut és visszatér Amerikába. Ebéd közben Maintoni erősen figyelte Elizabide-et.
„- Csúfot űz belőlem – gondolta emez. - Megsejtette, hogy szeretem és mással kacérkodik. A világ végéig meg sem állok. ”
Ebéd végeztével már négy óra is elmúlt, elkezdődött a bál. Az orvos nem tágított Maintoni mellől, tovább csapta neki a szelet, közben a lány Elizabide-et nézte.
Szürkületkor, mikor az ünnep a tetőfokára hágott, megkezdődött az aurrescu. A fiatal férfiak kézen fogva járták körbe a teret, előttük a dobosok. Két legény kivált a tömegből, egymással beszéltek és habozni látszottak, majd boina-jukat fejükről levéve és kezükben tartva invitálták Maintoni-t, hogy legyen az első, legyen a bál királynője. Ő próbálta erről baszkul lebeszélni őket, sógorára pillantott, aki mosolygott, nővérére, aki szintén, végül Elizabide-re, aki gyászosan pislogott.
- Menj, ne légy buta – mondta neki nővére.
És elkezdődött a tánc, annak minden ceremóniájával és formaságával, egy ősi és heroikus múlt emlékeivel. Mikor véget ért az aurrescu, a patikus felkérte fandango-ra a feleségét, a fiatal orvos pedig Maintoni-t.
Esteledett. A téren örömtüzeket gyújtottak, és a tömeg hazatérni készült. Miután a tanyán csokoládét ittak, a patikus családja és Elizabide nekivágott a hazaútnak. A távolból, a hegyek közül a búcsúból hazatérők irrintzú-ja hallatszott, vad nyerítésszerű kiáltások. Az erdő sűrűjében úgy ragyogtak a szentjánosbogarak, mint kékes fényű csillagok és a varangyok rázendítettek kristályhangjukon a derült éjszaka csendjében.
Időről-időre, midőn lefelé tartottak egy ereszkedőn, a patikusnak eszébe ötlött, hogy mindannyian kézen fogva, énekelve ereszkedjenek le: „Aita, San Antoniyó Urquiyolacua. Ascoren biyotzeco santo devotua. ” Annak ellenére, hogy Elizabide igyekezett elhúzódni Maintoni-tól - akire haragudott -, úgy adódott, hogy egyszerre csak mellette találta magát. Ahogy a láncot formálták, a lány neki nyújtotta kezét; apró, puha, langyos kezét. A patikus, aki elöl ment, hirtelen megállt és hátrafelé lökte a többieket, így aztán azok összeütköztek és Maintoni néha Elizabide karjai közé szédült. A lány kedélyesen korholta sógorát és a még mindig komor csavargót figyelte.
- És ön miért olyan szomorú? - kérdezte Maintoni kajánul, fekete szemei csillogtak a sötétben.
- Én? Nem tudom. Tán az emberi rosszindulat, hogy akarata ellenére elszomorítja mások jókedve.
- De ön nem rossz – mondta Maintoni és oly mélyen nézett fekete szemeivel, hogy Elizabide, a csavargó úgy megrökönyödött, hogy azt gondolta, még maguk a csillagok is észrevették zavarát.
- Nem, nem vagyok rossz – mormolta Elizabide – de öntelt, haszontalan ember vagyok, ahogy mindenki mondja.
- És az aggasztja, amit azok mondanak, akik nem ismerik önt?
- Igen, félek, hogy igazuk van, és egy olyan embernek, akinek újra vissza kell mennie Amerikába, ez súlyos kétség.
- Visszamenni? El fog menni? - suttogta Maintoni szomorú hangon.
- Igen.
- De miért?
- Ó! Önnek nem mondhatom el.
- És ha kitalálnám?
- Azt nagyon sajnálnám, mert akkor gúnyt űzne belőlem, hogy öreg vagyok...
- Ó nem!
- Hogy szegény vagyok.
- Nem számít.
- Ó Maintoni! Csakugyan? Nem utasítana el?
- Nem, épp ellenkezőleg.
- Akkor hát... Úgy fogsz szeretni, ahogy én szeretlek? - mormogta Elizabide, a csavargó baszkul.
- Mindig, örökké...
És Maintoni Elizabide mellkasára hajtotta fejét, és ő megcsókolta gesztenyebarna fürtjeit.
- Maintoni! Ide! - szólt a nővér, és a lány eltávolodott tőle, többször vissza-visszapillantva.
Mindannyian folytatták útjukat a falu felé az elhagyatott utakon járva. Körülöttük remegett a titkokkal telt éjszaka, az égen reszkettek a csillagok. Elizabide, a csavargó kimondhatatlan érzésekkel teli szívvel, boldogságtól fojtogatva, tágra nyílt szemmel egy messzi, nagyon messzi csillagot nézett és halkan beszélt hozzá...




Eredeti szöveg:
Pío Baroja y Nessi: Elizabide el vagabundo

Cerzala usté cenuben
enamoratzia?
Sillau is hiri eta
guitarra jotzia.
(Canto popular)

Muchas veces, mientras trabajaba en aquel abandonado jardín, Elizabide el Vagabundo se decía al ver pasar a Maintoni, que volvía de la iglesia:
«Qué pensará? ¿Vivirá satisfecha? » ¡La vida de Maintoni le parecía tan extraña! Porque era natural que quien como él había andado siempre a la buena de Dios, rodando por el mundo,
encontrara la calma y el silencio de la aldea deliciosos; pero ella, que no había salido nunca de aquel rincón, ¿no sentiría deseos de asistir a teatros, a fiestas o diversiones, de vivir otra vida más espléndida, más intensa? Y como Elizabide el Vagabundo no se daba respuesta a su pregunta, seguía removiendo la tierra con sú azadón, filosóficamente. «Es una mujer fuerte -pensaba después-; su alma es tan serena, tan clara, que llega a preocupar. Una preocupación científica, sólo científica, eso, claro. » Y Elizabide el Vagabundo, satisfecho de la seguridad que se concedía a sí mismo de que íntimamente no tomaba parte en aquella preocupación, seguía trabajando en el jardín abandonado de su casa.
Era un tipo bastante curioso el de Elizabide el Vagabundo. Reunía todas las cualidades y defectos del vascongado de la costa; era audaz, irónico, perezoso, burlón. La ligereza y el olvido constituían la base de su temperamento; no daba importancia a nada, se olvidaba de todo. Había gastado casi entero su escaso capital en sus correrías por América, de periodista en un pueblo, de negociante en otro, aquí vendiendo ganado, allá comerciando en vinos. Estuvo muchas veces a punto de hacer fortuna, lo que no consiguió por indiferencia. Era de esos hombres que se dejan llevar por los acontecimientos sin protestar nunca. Su vida, él la comparaba con la marcha de uno de esos troncos que van por el río, que, si nadie los recoge, se pierden, al fin, en el mar. Su inercia y su pereza eran más de pensamiento que de manos; su alma huía de él muchas veces; le bastaba mirar el agua corriente, contemplar una nube o una estrella, para olvidar el proyecto más importante de su vida, y cuando no lo olvidaba por esto, lo abandonaba por cualquier otra cosa, sin saber por qué, muchas veces.
Últimamente se había encontrado en una estancia del Uruguay, y como Elizabide era agradable en su trato y no muy desagradable en su aspecto, aunque tenía ya sus treinta y ocho años, el dueño de la estancia le ofreció la mano de su hija, una muchacha bastante fea, que estaba en amores con un mulato. Elizabide, a quien no le parecía mal la vida salvaje de la estancia, aceptó, y ya estaba para casarse cuando sintió la nostalgia de su pueblo, del olor a heno de sus montes, del paisaje brumoso de la tierra vascongada. Como en sus planes no entraban las explicaciones bruscas, una mañana, al amanecer, advirtió a los padres de su futura que iba a Montevideo a comprar el regalo de bodas; montó a caballo, y luego en el tren, llegó a la capital, se embarcó en un transatlántico, y después de saludar cariñosamente a la tierra hospitalaria de América, se volvió a España.
Llegó a su pueblo, un pueblecillo de la provincia de Guipúzcoa; abrazó a su hermano Ignacio, que estaba allí de boticario; fue a ver a su nodriza, a quien prometió no hacer ninguna escapatoria más, y se instaló en su casa. Cuando corrió por el pueblo la voz de que no sólo no había hecho dinero en América, sino que lo había perdido, todo el mundo recordó que antes de salir de la aldea ya tenía fama de fatuo, de insustancial y de vagabundo. Él no se preocupaba absolutamente nada por estas cosas; cavaba en su huerta, y en los ratos perdidos trabajaba en construir una canoa para andar por el río, cosa que a todo el pueblo indignaba.
Elizabide el Vagabundo creía que su hermano Ignacio, la mujer y los hijos de éste le desdeñaban, y por eso no iba a visitarlos más que de cuando en cuando; pero pronto vio que su hermano y su cuñada le estimaban y le hacían reproches porque no iba a verlos. Elizabide comenzó a acudir a casa de su hermano con más frecuencia. La casa del boticario estaba a la salida del pueblo, completamente aislada; por la parte que miraba al camino tenía un jardín rodeado de una tapia, y por encima de ella salían ramas de laurel de un verde oscuro que protegían algo la fachada del viento del Norte. Pasando el jardín estaba la botica.
La casa no tenía balcones, sino sólo ventanas, y éstas abiertas en la pared, sin simetría alguna; quizá esto era debido a que algunas de ellas estaban tapiadas.
Al pasar en el tren o en el coche por las provincias del Norte, ¿no habéis visto casas solitarias que, sin saber por qué, os daban envidia? Parece que allá dentro se debe de vivir bien, se adivina una existencia dulce y apacible; las ventanas, con cortinas, hablan de interiores casi monásticos, de grandes habitaciones amuebladas con arcas y cómodas de nogal, de inmensas camas de madera; de una existencia tranquila, sosegada, cuyas horas pasan lentas, medidas por el viejo reloj de alta caja, que lanza en la noche su sonoro tic-tac.
La casa del boticario era de éstas; en el jardín se veían jacintos, heliotropos, rosales y enormes hortensias, que llegaban hasta la altura de las ventanas del piso bajo. Por encima de la tapia del jardín caían como en cascada un torrente de rosas blancas, sencillas, que en vascuence se llaman chornas (locas) por lo frívolas que son y por lo pronto que se marchitan y se caen.
Cuando Elizabide el Vagabundo fue a casa de su hermano, ya con más confianza, el boticario y su mujer, seguidos de todos los chicos, le enseñaron la casa, limpia, clara y bienoliente; después fueron a ver la huerta, y aquí Elizabide el Vagabundo vio por primera vez a Maintoni, que, con la cabeza cubierta con un sombrero de paja, estaba recogiendo guisantes en la falda del delantal. Elizabide y ella se saludaron fríamente.
-Vamos hacia el río -le dijo a su hermana la mujer del boticario-. Diles a las chicas que lleven el chocolate allí. Maintoni se fue hacia la casa, y los demás, por una especie de túnel largo, formado por perales que tenían las ramas extendidas como las varillas de un abanico, bajaron a una plazoleta que estaba junto al río, entre árboles, en donde había una mesa rústica y un banco de piedra. El sol, al penetrar entre el follaje, iluminaba el fondo del río, y se veían las piedras redondas del cauce y los peces que pasaban lentamente, brillando como si fueran de plata. La tarde era de una tranquilidad admirable; el cielo, azul, puro y tranquilo.
Antes de caer la tarde, las dos muchachas de casa del boticario vinieron con bandejas en la mano, trayendo chocolate y bizcochos. Los chicos se abalanzaron sobre los bizcochos como fieras. Elizabide el Vagabundo habló de sus viajes, contó algunas aventuras y tuvo suspensos de sus labios a todos. Sólo ella, Maintoni, pareció no entusiasmarse gran cosa con aquellas narraciones.
-Mañana vendrás, tío Pablo, ¿verdad? -le decían los chicos.
-Sí, vendré.
Y Elizabide el Vagabundo se marchó a su casa y pensó en Maintoni y soñó con ella. La veía, en su imaginación, tal cual era: chiquitilla, esbelta, con sus ojos negros, brillantes, rodeada de sus sobrinos, que la abrazaban y la besuqueaban.
Como el mayor de los hijos del boticario estudiaba el tercer año del Bachillerato, Elizabide se dedicó a darle lecciones de francés, y a estas lecciones se agregó Maintoni.
Elizabide comenzaba a sentirse preocupado con la hermana de su cuñada, tan serena, tan inmutable; no se comprendía si su alma era un alma de niña, sin deseos ni aspiraciones, o si era una mujer indiferente a todo lo que no se relacionase con las personas que vivían en su hogar. El vagabundo la solía mirar absorto. < ¿Qué pensará? », se preguntaba. Una vez se sintió atrevido, y le dijo:
-Y usted, ¿no piensa casarse, Maintoni?
-¡Yo! ¡Casarme!
-¿Por qué no?
-¿Quién va a cuidar de los chicos si me caso? Además, yo ya soy nescazarra (solterona) -contestó ella, riéndose.
-¡A los veintisiete años solterona! Entonces, yo, que tengo treinta y ocho, debo de estar en el último grado de la decrepitud.
Maintoni a esto no dijo nada; no hizo más que sonreír. Aquella noche Elizabide se asombró al ver lo que le preocupaba la Maintoni.
«¿Qué clase de mujer es ésta? -se decía---. De orgullosa no tiene nada; de romántica, tampoco, y, sin embargo... » En la orilla del río, cerca de un estrecho desfiladero, brotaba una fuente, que tenía un estanque profundísimo; el agua parecía allí de cristal, por lo inmóvil. Así era, quizá, el alma de Maintoni -se decía Elizabide y, sin embargo... » Sin embargo, a pesar de sus definiciones, la preocupación no se desvanecía; al revés, iba haciéndose mayor.
Llegó el verano; en el jardín de la casa del boticario reuníase toda la familia, Maintoni y Elizabide el Vagabundo. Nunca fue éste tan exacto como entonces, nunca tan dichoso y tan desgraciado, al mismo tiempo. Al anochecer, cuando el cielo se llenaba de estrellas y la luz pálida de Júpiter brillaba en el firmamento, las conversaciones se hacían más íntimas, más familiares, coreadas por el canto de los sapos. Maintoni se mostraba más expansiva, más locuaz.
A las nueve de la noche, cuando se oía el sonar de los cascabeles de la diligencia que pasaba por el pueblo, con un gran farol sobre la capota del pescante, se disolvía la reunión, y Elizabide se marchaba a su casa, haciendo proyectos para el día de mañana, que giraban siempre alrededor de Maintoni.
A veces, desalentado, se preguntaba: «¿No es imbécil haber recorrido el mundo para venir a caer en un pueblecillo y enamorarse de una señorita de aldea? » ¡Y quién se atrevía a decir nada a aquella mujer tan serena, tan impasible!
Fue pasando el verano, llegó la época de las fiestas, y el boticario y su familia se dispusieron celebrar la romería de Arnazábal, como todos los años.
-¿Tú también vendrás con nosotros? -le preguntó el boticario a su hermano.
-Yo, no.
-¿Por qué no?
-No tengo ganas.
-Bueno, bueno; pero lo advierto que lo vas a quedar solo, porque hasta las muchachas vendrán con nosotros.
-¿Y usted también? -le dijo Elizabide a Maintoni.
-Sí. ¡Ya lo creo! A mí me gustan mucho las romerías.
-No hagas caso, que no es por eso -replicó el boticario-. Va a ver al médico de Arnazábal, que es un muchacho joven, que el año pasado le hizo el amor.
-¿Y por qué no? -exclamó Maintoni, sonriendo.
Elizabide el Vagabundo palideció, enrojeció; pero no dijo nada.
La víspera de la romería, el boticario le volvió a preguntar a su hermano:
-Conque vienes, ¿o no?
-Bueno. Iré -murmuró el vagabundo.
Al día siguiente se levantaron temprano y salieron del pueblo; tomaron la carretera, y después, siguiendo veredas, atravesando prados cubiertos de altas hierbas y de purpúreas digitales, se internaron en el monte. La mañana estaba húmeda, templada; el campo, mojado por el rocío; el cielo, azul muy pálido, con algunas nubecillas blancas que se deshilachaban en estrías tenues. A las diez de la mañana llegaron a Arnazábal, un pueblo en un alto, con su iglesia, su juego de pelota en la plaza y dos o tres calles formadas por casas de piedra. Entraron en el caserío propiedad de la mujer del boticario y pasaron a la cocina. Allí comenzaron los agasajos y los grandes recibimientos de la vieja de la casa, que abandonó su labor de echar ramas al fuego y de mecer la cuna de un niño; se levantó del fogón bajo, en donde estaba sentada, y saludó a todos, besando a Maintoni, a su hermana y a los chicos. Era una vieja flaca, acartonada, con un pañuelo negro en la cabeza. Tenía la nariz larga y ganchuda, boca sin dientes, la cara llena de arrugas y el pelo blanco.
-Y, ¿vuestra merced es el que estaba en las Indias? -preguntó la vieja a Elizabide, encarándose con él.
-Sí, yo era el que estaba allá.
Como habían dado las diez, y a esta hora empezaba la misa mayor, no quedaba en casa más que la vieja. Todos se dirigieron a la iglesia.
Antes de comer, el boticario, ayudado de su cuñada y de los chicos, disparó desde una ventana del caserío una barbaridad de cohetes, y después bajaron todos al comedor. Había más de veinte personas en la mesa, entre ellos el médico del pueblo, que se sentó cerca de Maintoni y tuvo para ella y para su hermana un sinfín de galanterías y de oficiosidades.
Elizabide el Vagabundo sintió una tristeza tan grande en aquel momento, que pensó en dejar la aldea y volverse a América. Durante la comida, Maintoni le miraba mucho a Elizabide.
«Es para burlarse de mí -pensaba éste-. Ha sospechado que la quiero, y coquetea con el otro. El golfo de Méjico tendrá que ser otra vez conmigo. »
Al terminar la comida eran más de las cuatro; había comenzado el baile. El médico, sin separarse de Maintoni, seguía galanteándola, y ella mirando a Elizabide.
Al anochecer, cuando la fiesta estaba en su esplendor, comenzó el aurrescu, Los muchachos, agarrados de las manos, iban dando vuelta a la plaza, precedidos de los tamborileros; dos de los mozos se destacaron, se hablaron, parecieron vacilar, y descubriéndose, con las boinas en la mano, invitaron a Maintoni para ser la primera, la reina del baile. Ella trató de disuadirlos en vascuence; miró a su cuñado, que sonreía, y a Elizabide, que estaba fúnebre.
-Anda, no seas tonta -le dijo su hermana.
Y comenzó el baile, con todas sus ceremonias y saludos, recuerdos de una edad primitiva y heroica. Concluido el aurrescu, el boticario sacó a bailar el fandango a su mujer, y el médico a Maintoni.
Oscureció. Fueron encendiéndose hogueras en la plaza, y la gente fue pensando en la vuelta. Después de tomar chocolate en el caserío, la familia del boticario y Elizabide emprendieron el camino hacia casa. A lo lejos, entre los montes, se oían los irrintzú de los que volvían de la romería, gritos como relinchos salvajes. En las espesuras brillaban los gusanos de luz como estrellas azuladas, y los sapos lanzaban su nota de cristal en el silencio de la noche serena.
De cuando en cuando, al bajar alguna cuesta, al boticario se le ocurría que se agarraran todos de la mano, y bajaran la cuesta cantando:
Aita, San Antoniyó
Urquiyolacua.
Ascoren biyotzeco
santo devotua.
A pesar de que Elizabide quería alejarse de Maintoni, con la cual estaba indignado, dio la coincidencia de que ella se encontraba junto a él. Al formar la cadena, ella le daba la mano, una mano pequeña, suave y tibia. De pronto, al boticario; que iba el primero, se le ocurría pararse y empujar para atrás, y entonces se daban encontronazos los unos contra los otros, y, a veces, Elizabide recibía en sus brazos a Maintoni. Ella reñía alegremente a su cuñado y miraba al vagabundo, siempre fúnebre.
-Y usted, ¿por qué está tan triste? -le preguntó Maintoni, con voz maliciosa, y sus ojos negros brillaron en la noche.
-¡Yo! No sé. Esta maldad de hombre que, sin querer, le entristecen las alegrías de los demás.
-Pero usted no es malo -dijo Maintoni, y le miró tan profundamente con sus ojos negros, que Elizabide el Vagabundo se quedó tan turbado, que pensó que hasta las mismas estrellas notarían su turbación.
-No, no soy malo -murmuró Elizabide----; pero soy un fatuo, un hombre inútil, como dice todo el pueblo.
-¿Y eso le preocupa a usted, lo que dice la gente que no lo conoce?
-Sí; temo que sea la verdad, y para un hombre que tendrá que marcharse otra vez a América es un temor grave.
-¿Marcharse? ¿Se va usted a marchar? -murmuró Maintoni con voz triste.
-Sí.
-Pero, ¿por qué?
-¡Oh! A usted no se lo puedo decir.
-¿Y si yo lo adivinara?
-Entonces lo sentiría mucho, porque se burlaría usted de mí, que soy viejo...
-¡Oh, no!
-Que soy pobre.
-No importa.
-¡Oh, Maintoni! ¿De veras? ¿No me rechazaría usted?
-No, al revés.
-Entonces... ¿me querrás como yo lo quiero? - murmuró Elizabide el Vagabundo en vascuence.
-Siempre, siempre...
Y Maintoni inclinó su cabeza sobre el pecho de Elizabide, y éste la besó en su cabellera castaña.
-¡Maintoni! ¡Aquí! -le dijo su hermana; y ella se alejó de él; pero se volvió a mirarle una vez, y muchas.
Y siguieron todos andando hacia el pueblo por los caminos solitarios. En derredor vibraba la noche llena de misterios; en el cielo palpitaban los astros. Elizabide el Vagabundo, con el corazón anegado de sensaciones, inefables, sofocado de felicidad, miraba con los ojos muy abiertos una estrella lejana, muy lejana, y le hablaba en voz baja...
This review comes from Fullextra.hu
http://www.fullextra.hu

The URL for this review is:
http://www.fullextra.hu/modules.php?name=M_A_I&op=show&rid=3992