Fullextra.hu - Európa peremén

...parafrázis József Attila A város peremén címû verséhez, 2020 karácsonyán.

Európa peremén, ahol élek, ködös alkonyokon, apró vírusokat köhög ránk egy ördögi, sötét mammon, ami tüdõnkre rakódik, koronásan, vastagon.
Lelkünkre így ül ez a kor. És mint józan kétkedés, mi átjárja elménk zugait, valós választ hiába remél - e kétely szívünkben marad, a média hiába beszél.
Moshatja az agyunk - ilyenek vagyunk. Elbolondított a sok zaj. Helytelenül mondjuk a szót s fejünkön borzas a szivárványos haj. Elfeledtük ki teremtett, de érezzük, hogy a szén, vas és olaj,
biorobotokká alakít minket, a szörnyû mammon öntõformáiba löttyintve korán, fiatalon, hogy talpon maradjunk az örök piacon.
A befolyásos elöljárókon kívül, így maradtunk csak mi, hû betartói a rossz törvényeknek; pedig sok emberi mû értelme még lelkünkben búg, mint a mélyhegedû.
A Föld-anyát annyian, mióta kialakult a világegyetem, nem pusztították eddig, bár távoli a régmúlt: a világban sok éhínség, fegyver, vakhit és vírus dúlt.
Élni kell! Senki, még annyira meg nem gyalázott, amennyire a csillagok alatt, a pénz megalázott: a földre sütjük a szemünk. Felnyílhat a titok, mit a földön az ég megáldott.
Csak nézzétek, a drága jószág hogy elvadult, a pénz! Törékeny falvak reccsennek össze, mint tócsán a vékonyabb jég, városok vakolata omlik zuhanó árfolyamnál, a tõzsde, ha lép.
Ki inti le - talán a politikum? - a bankok vad ebét? Már rég megszületett a pénz, Gyerekkora a ködbe vész. Százlábú állat. No, kiáltsatok rá! Mindenki tudja a nevét.
És itt van már, hogy oltárainál mind térdre omlunk s imádkozunk hozzá, mi pusztán a tulajdonunk. De a pénz, csak a pénzhez húz, ez a mi nagy gondunk...
Itt állunk, gyanakvón és együtt, az anyag gyermekei. Emeljétek föl bérünket! Azé a szívünk, aki fölemeli. Mert erõs, ma csak az lehet, ki pénzzel van teli.
Föl a szívvel, az anyagi fölé! Ennyi bánatos, nagy szívet csak az látott, aki napot látott a fogyatkozáskor fogyni el, aki megismerkedett a pokol bugyros mélységeivel!
Föl, föl! ... E tönkretett földön sír, szédül és dühöng rövid pórázon az ember s elkábítva dülöng. Leheljünk rá! Föl a fejjel, ragadjuk üstökön!
Míg megvalósul gyönyörû képességünk, a rend, mellyel az elme tudomásul veszi, hogy a teremtés szent s a család, férfi és nõ esküje odakint s a szerelem ösztön, idebent...
Európa peremén, hiába zeng e dal. A költõ, a rokon, csak bámulja bambán, ahogy hull a sötét, puha korom, s lerakódik, mint a guanó, vastagon, az agyakon.
A költõ - ajkán hiába szép a szó, mert õ, (egy rossz világ, jó varázsainak a mérnöke), fájón a jövõbe is lát, de süket füleknek hiába zengi az eljövendõ diszharmóniát.