Az idő olyan gyorsan telik,
hogy csak az éjszaka sötétje
őrizhet meg belőle valamit.

Ezer álom, amiben hiszek,
Kimondhatatlan titkok,
amiket a csend üvöltve visszhangoz
a fülünkben, ha egymásra nézünk.

Fájnak a közös emlékek, de
még jobban az elképzelt ölelések.
Vannak könnyeim, de sírni nem tudok –
félek, a szél messze sodor,
csak az ismerős fák hangja nyugtatna meg.

Mennyi bizonytalanság, mennyi remény –
aztán te.
Itt vagy, de már semmi sem ugyanaz,
te sem; idegen vagy,
menj el, hagyj!

Lassan kinyitom a szemem
a félbeszakadt álmok éjszakáján,
és az összes szerelemről szóló lávafolyam
beleveszik a valóság mélységébe.