Fullextra.hu - New York, New York, Udvarhely 3

Epilógus

Nem is érezném jól magam, ha nem pont Udvarhelyhez hasonlíthatnám gyerekkori álmaim fõvárosát. Furamód nem is a különbségek ötlenek szembe elõször, hanem pont a hasonlatosságok. Lehajtott fejjel - mert pontosan mai napig sem tudom azt az idézetet ami az udvarhelyi városi könyvtár olvasótermének az egyik falán lógott bekeretezve - de tudva, hogy Tomcsa Sándor talán megbocsájtana nekem ezért a transzgresszióért, hát parafrazálom a mondandóját:
Emberek ülnek fel és szállnak le az autóbuszról Udvarhelyen és Brassóban, ugyanolyan örömökkel és bánatokkal, sírva, komolyan vagy nevetve.

A La Guardiara érve egy perecest láttam elõször. Persze a perec Udvarhelyt nem ilyen nagy és csak egy ízût lehetett kapni amikor eljöttem onnan. Itt nem is tudom kinek sütik a perecet, s jóllehet addig az ember nem evett perecet igazán, amíg New Yorkban meg nem kóstolta, émelyítõ volt annak még a gondolata is, hogy karamellás perec is volt. Megmaradtam a sósperecnél, s a Puerto Rico-i, J.Lo-szerû kiszolgálólány úgy nézett rám mint akinek elõtte ment el az összes esze, amikor sört akartam a perechez. Mondta, hogy a röptéren tilos sört árulni, s azonnal boldog lettem, hogy annakidején nem az Egyesült Államokba, hanem Kanadába emigráltam. (Pedig szeszes italt csak arra kijelölt üzletekben lehet vásárolni csak, Ontarióban, máshol még sört sem) Mondtam neki, hogy nem egész másfél órája a torontói Lester B. Pearson röptéren olyan szerencsében volt részem, hogy pont Jeff Healy-vel koccintva ittam egy sört. Akik nem tudnák Jeff Healy egy kanadai rock-gitáros akinek rajongói vannak a földkerekség minden zugában, és õ a gitáros abban a Roadhouse nevû amerikai filmben amelyiknek a fõszereplõje Patrick Swayze. A Puerto Rico-i kiszolgálólány tekintetébe ugyanaz a sajnálat kezdett vegyülni mint amivel ti nézitek ezt az írást, de õ nem tudott durva lenni mert még nála volt a perec, s nálam a pénz. S ti se legyetek durvák, mert amennyire kiváló gitáros Jeff, szegénykém annyira vak.

Víz. Kerítés. Bolhapiac. Ebben a sorrendben. Jókomámmal még suhancokként rászoktunk az elõbbi listára, ami mindamellett, hogy csak három pontja van, egy teljes és nagyonis komoly lista. Na, utólag elmesélve olyan történetekkel lát el, amitõl néha még a földön fetrengés, nevetés hatására, is enyhe foglalkozás, a lista attól semmmivel sem komolytalanabb. Az az igazság, hogy amikor felállítottuk a listát és követelményeit, nem elõször New York járt az eszünkben. Kamaszkorból kifelé de még bajnoki köpésnyire a férfikortól, elhatároztuk, hogy utjaink alatt - s vándorlásaink a Hargita és Dél Hargita-i Erdõvídék falvaiba vezettek akkoriban, s legtöbbször a nõi nem vonzására - mindenütt megkóstoljuk a helyi vizet, levizelünk egy félreesõ, s mint olyan, gyanútlan kerítést, és ellátogatunk a legközelebbi bolhapiacra. Ment is minden annak rendje s módja szerint, s a hargitai falvak egyike sem tiltott ki minket, de az az igazság, hogy sokkal könnyebb dolog a diszkréció egy nem a legjobban kivilágított utcán, aminek a kerítése féligmeddig bedölt, s a legnagyobb jóakarattal is csak Malomároknak lehetett nevezni Malom utca helyett, s még a helyiek is Feri bá dûlõjének hívják legtöbbször. S akkor egyszercsak eljutottunk Marosvásárhelyre. Az Oroszlánban a pincér szinte zsábát kapott amikor öt korsó sör mellé mi ketten egy-egy pohár csapvizet kértünk, de szorgalmasan kihozta, s azóta is nagy a gyanúm, hogy a sör kétszeresét számolta fel érte. De ami bement annak ki is kellett jönni, s ha már ilyen szépen elindultunk a megszokott lista betartása útján, amiután kidobtak az Oroszlánból keritésvadászni indultunk. Sajnos arról egyikünk sem tehetett, hogy a fõtéren Jankó szobra köré kovácsoltvas kerítést tetettek. Biztos õk is tudták, hogy Jankó (Avram Iancu) álmában is csak azután látott lovat amiután megbolondult szegény. De a kovácsoltvas kerítés pont megfelelõ volt a listánk második pontjához. S másnap amikor kiengedtek a zsaruságról lelkünkre kötve, hogy nem szabad olyan sokat inni, pont a bolhapiac kezdõdött Vásárhelyt . . . És jókomámmal azóta megjártuk a fél világot és kerítést pisiltünk Rómában, Latinában, Nápolyban, Bécsben, Párizsban, Milánóban, Torontóban, Hamiltonban együtt, és soha nem tudom elfelejteni, hogy akárhova kerülök a kettõnk listáját betartom. Igy volt már szerencsém Kingstonhoz (Jamaica), Chicagóhoz, s ime, ha nem is együtt de végre eljutottam New Yorkba is. Queens-ben finom a víz de késõig fenn kell maradni olyan keritésért amire nem vigyáznak. Hanem a bolhapiac isteni. Olyan farmernadrágot vettem, hogy husz dollárért nem árulnak jobbat sehol. S mi több: Made In America.

S végül, hadd mondjam el, hogy az élet legszomorúbb pillanatai akkor ütik el az embert amikor nem is várja. Akkor amikor minden joga lenne sírni és rájön, hogy kicsinyes okai szégyenszemre arra sem elegek, hogy másokban együttérzést keltsenek. Így volt ez velem is New Yorkban. Azt hiszem már említettem, hogy temetésen voltam. Anglikánus templomban volt a szertartás pedig a család nagy része muzulmán. Mondták, hogy ne csodálkozzak ha a Karib tengeri nyámok eleresztik magukat, mert ott úgy szokás. S úgy is volt. Szinte pontos idõközökben kellett egy-egy matrónát kisegíteni a friss levegõre mert, bár a templomban szinte lélegzetmutatón mûködött a légkondicionáló, úgy hulltak mintha órabérre csinálnák. Eleinte nem értettem mi ment ott végbe. S végre a vendéglátóm leült mellém s kezdte mondani, hogy akit épp segítenek kifelé a templomból, kit veszített azon a végzetes szeptember 11-én. Valamennyire értehetõvé vált a dolog, de teljesen csak akkor értettem meg amikor a temetõben egy virágot dobtam az elhunyt koporsójára.

Elmentem jó messzire s elbújtam sírni. Édesanyámat sírattam, s szégyenlettem, hogy annyira sírjak, mint akik épp temetik a hozzátartozóikat. S megértettem, hogy a többiek is, ugyanúgy mint én, minden temetésen síratják akiknek nem jutottak el a temetésére.