Fullextra.hu - Szerelem a sárban

Éva középmagas volt, szőkésbarna és felelőtlen. A többi lány vigyázott magára, dugdosta a bájait, akkor is, ha nem volt mit, örökké menstruációra készülődött, szülésre, férj kifosztására és nyugdíjra. Arra, amire az utcalányok az állomási restinél, csak mivel volt hátterük, nem voltak egyedül, kínosan betartották a falu-város ősrégi szokásait, ezért ez ünnepélyesen, hivatal és pap által megáldva, mint a frissen olajozott ukrán szenesvagon a teherpályaudvaron, gördülve haladt. Tudta ezt, és helyeselte is, hiszen milyen gyönyörű is az, mikor szerelmesen, kéz a kézben, apu-anyu által támogatva fosztja ki a fiatal pár a világot, szipolyozza ki a velőt a rákos koldus lábszárcsontjából, veszi hülyére úgy a világot, hogy az még asszisztál is hozzá. Azaz igazán felemelő becsületes, dolgos úton átszexelni az egész életet, a fölösleges gyereket elkapartatni, amelyik pedig már megszületett beüldözni a budapesti gyárak auschwitzi füstfelhőjébe munkaszolgálatos rabszolgának. Ezeken tűnődött, miközben rövid, vékony szoknyáját simítgatta combjain a téli szél. Nem volt rajta harisnya, csak egy csámpás bakancs, szoknyája alatt valami szinte láthatatlanul áttetsző bugyi, és felül egy bő, fehér ing. Vastag, motoros bőrdzsekije lötyögött folyamatosan himbálózó melleibe akadva, soha békén nem hagyva azokat, mintegy tudtára adva nekik, hogy most készüljenek, használva lesznek, mert Gézához mennek az Omniába, ahol az az arcátlan féreg összefogdossa, szétharapdálja, szétszívja, zsibbadttá szorongatja, mert egy gátlástalan szemét. Egy született genya. Megállt, arcábaomló szőkésbarna haját simítgatta fülei mögé, aztán fejét csóválva elmosolyodott: “De hát szeretem azt az állatot! … És kívánom is! …” Kezére nézett, ujjaival kört formált, mintha szorongatna benne valamit, valamit, amit nagyon szeretett, és ami kegyetlenül törtetett feléje-beléje, ami iszonyú erővel tudta lespriccelni nemcsak a kezeit, de mellét, hasát, arcát és haját is. “Uhhh! … Akarom azt a genyát!” Combjai égtek a zuhogó, a szél által ráfagyasztott hólé alatt. A levegőben csendesen szitált a teherautók által felvert sós mocsok, ami lassan alászállva összefüggő, páncélszerű bevonatot kezdett el képezni zsibbadttá gémberedett arcizmain. Belépett az Omniába. Büdös volt. Sáros hólé pállott illata, és a WC-k lehúzatlan kakájának magyaros bűze. Őt azonban nem zavarta, megszokta, Budapesttől Záhonyig mindenütt ez vette körül, már szerelmes se tudott lenni, ha nem érezte maga körül a romantika e felemelő ízét. Leült a pult előtti asztalhoz. Teát rendelt dupla vízzel. Gizike, csinosan sürgölődve a presszó kövén összegyűlt koszos latyakban, már ott is termett, elérakta a helyi különlegességet: a citromkarikát, a kanál kristálycukrot, a félig üres teászacskót és a két pohár forróvizet. Intett a pincérlánynak, hogy nem, most nem kér többet, aztán hessegetni próbálta, mint a bögölyt nyáron a csordában Bözsi, a vezértejelő olasz tehén, de hiába, Gizike maradt, és kegyetlen arccal meredt Évára. A lány húzott egyet a vállán, a pult felé és a presszó közönsége felé fordulva széttette lábait, a forróvízzel lassan masszírozni kezdte vörösen izzó, de érzéketlenné fagyott combjait. A vizespoharat felnyomta lábai közé, egészen a bugyihoz, és mindkét lábát lassan, élvezettel kenegette a kezeiről csöpögő, szinte még bugyborékoló, forró csapvízzel. Az arcok feléfordultak. Gizike követelte a pénzt, Éva azonban most nem ért rá. Érezte a forró pohár teljesen felhevíti ott alul, bent bugyija mélyén, Gézára gondolt, a nyers, megsemmisítő szexre, ami vár rá ma este valahol Nyíregyházán, valahol talán egy kapu alatt, talán egy lefolyó aknájában, egy kuka oldalán, netán egy ágyban valahol egy szenespince dermesztő hidegében. “De ez romantika! … Ez jó! … Ettől önkívületbe élvezem magam, és ennyi érdekel … Ti meg le vagytok szarva!”-motyogta félhangosan. “Kicsoda, mi, mi vagyunk leszarva?!”-visongta önérzetesen Gizike. “Egy ilyen gimmnazista kurvától, mint te, meg az a gusztustalan, rongyos, ragasztószívó barátod, a Géza, meg Alvin, meg …”-visongta elhaló hangon a pincérlány, a hangja is elakadt, berekedt, Éva haját cibálta. A lány az asztalon levő citromkarikával kenegette hófehér, hamvasan sima arcbőrét. Élvezte a citrom kicsit csípő hatását, összehúzódó, száradó pólusai melegét. Gizike kikapta kezéből az összegyürkölt citromot, az asztalra vágta, belemarkolt hosszú, fényes, dús, szőkésbarna hajába, próbálta kirángatni a székről. Az emberek először bambán, később egyre felháborodottabban figyelték a jelenetet. “ Dobd ki a kurváját!”-hallatszott több asztaltól is. “Várj egy pillanatot!”-állította meg a lány a pincérnő haját tépő kezeit. “Ugye pénzt nem akarsz, gondolom ezek után nem, igaz?”-mosolygott kedvesen Gizikére. “Csak menj innen, takarodj ki, menj a punkokhoz, te kurva!!”-üvöltötte rekedten. Éva odahajolt Gizikéhez, szippantott egyet a levegőből. Tétovázott, hitetlenkedve újra szippantott egyet a pincérnő felől. Fejét hátrakapta, kezével próbálta elhessegetni maga elől a szagot. “Mi, mi van … mi nem tetszik a kurvájának?!” Éva orrát befogva, kezeivel továbbra is legyezgetve maga előtt, megszólalt: “Az, hogy büdös paraszt vagy … tényleg, meg szoktad néha mosni a … tudod … azt?”-kérdezte naivan a lány. A pincérnő elcsukló hangon próbált mondani valamit, de egyszerűen nem jött ki hang a torkán, csak tátogott izzadva, kivörösödött arccal. A lány ajkait elhúzva, kissé félénken, nagy ívben kikerülve a pincérnőt a vendégekhez csoszogott. Feléjük nyomta orrát, szippantott néhányat a feléje hömpölygő, csupa izzadtság levegőből, majd egy hirtelen mozdulattal befogta. Hátrahőkölve, undorkodó arccal hátrált ki a helyiségből. Még látta, ahogy bent a vendégek, a pincérek egymást szagolják, hónaljuk alá dugják titokban orrukat és próbálják ellegyezni maguk elől a levegőt. “Hahahaha … így kell ingyen teát inni az Omniában! …“-nevetgélt átéléssel, és boldogan. Kinyitott, széthúzott dzsekivel, becsukott szemekkel, fejét hátravetve ment előre a zuhogó és olvadó hóesésben. Boldog volt, élvezte, hogy behúzott egyet azoknak a bunkóknak, akiknek egyetlen örömük abban tellett, hogy beleköthettek egy kis punk kölyökbe, netán egy punk kiscsajba, és megalázhatták. Most végre visszaadott nekik valamit. Mélyen, szenvedélyesen szívta magába a hideg, nyirkos, november esti levegőt, a magyar vidék kilátástalanságának csontig hatoló, dermesztő szagát. Őt nem érdekelte politika, család, pénz és előmenetel. Szart a demokráciára, a romák felemelkedésére, az új beruházásokra. Őt egy dolog érdekelte: ma este sikerült lerohasztania Nyíregyháza pökhendi, bunkó, milliomos alvilágát, a menőket, a divatosakat és befolyásosakat. Tudta, ezt nem felejtik el neki, és napok vagy hetek múlva visszaadják, de kit érdekelt ez! A lényeg, hogy ezeknek ma este hányingerük lett sajátmaguktól. Becsukott szemmel, boldogan kóválygott a színház felé a parkban, bokorról-bokorra botladozva, tocsogva a latyakos avarban, fázva, tüzelve és áhitatosan. “Jajjjj!!”-sikoltott a felemelkedéstől, és eséstől érzett összekavarodott, rázúdult képek ijesztő látványától. Érezte arccal fekszik a sáros, avaros latyakban, kezei-lábai szétterülve, szédül, és valaki felrántott szoknyája, letépett bugyija alól előmeredő fenekét nyaldossa, és csókolgatja. Megnyugodva, boldog mosollyal terült el végre az avarban, lábait széttette, és engedte, hogy bekerüljön közéjük két térd, hasa alá két kéz, és oda be egy kőkemény, feltartóztathatatlanul előretörő meleg, vastag és imádott testrész. Körmeivel próbálta lefejteni a kérget az előtte magasodó tölgyfáról. Ezután előrecsúszott. Egy bokrot rántott magába, fogaival tövestől tépte ki, az elélvezés pillanatában pedig visítva és üvöltve elültette, előreugrott, ráült, és a belőle kicsorduló, pillanatokkal előbb belelőtt friss, fehér anyaggal megöntözte. Még látta, amint rügyeket, leveleket ereszt, hatalmas piros virágokat hoz, aztán pedig eltűnik elfordított feje elől az imbolygó útszéli lámpák szótlan homályában. Látta a szemeket, a vad, kegyetlen arcot, érezte a szájába hatoló mohó nyelvet, és szíve őrült kalimpálását. Boldog volt. Olyan igazán boldog. “Szeretlek Géza … érted … SZERETLEK!”-kiáltotta nagybetűvel a fiú felé a varázsszót. Sírt. Lágyan magához ölelte a srácot, és mélyről, áthatóan, szemeiből ömlő könnyzápor közepette zokogott. Csendesen, sárosan haladtak a Sóstói-úton a TKF kollégiuma felé. Koszosak voltak, rongyosak, szakadtak … talán büdösek is … de mit számított ez mindahhoz, amit éreztek. Ahhoz, hogy szerelmesek voltak. Nagyon, halálosan, örökre. Ahogy a punkok, csak a punkok tudnak. Belehalva, elpusztulva a szenvedélybe, elpusztítva másokat is, mert ők ilyenek. Punkok. Amit se Gizike, se a többi vendég az Omniában nem érthet meg soha. Mert ez túl van a tudaton, az életen, a világon. Ez punk.