Fullextra.hu - AZÓTA

9-11-re székelyeknek. Felnőttem végre. Happy ending?, Nem volt s tán nem is lesz soha. Nem lep meg a könny már. Csurran Szememből sorsom a mostoha. Hiába sírok. Jó anyámat Nem láttam amikor eltemették, S könyörgöm minden temetéskor A virágot neki is földbe vessék. Mert én fájok még. S mindig fogok Pedig a gyászt minden sejtem legyúrta Azóta. Tőmondatokból életek épültek, S csak halálhoz hiányzott szószedet. Mellemre fekete madarak ültek, Ahogy köröm közül falogatom a telet. A város felszusszant. Halálmorzsa. Fagysztott sikoly a meglódult képzelet: Dülöngő versemből sebeitekre Hűsítő-éltető gyógyírt kenek. Az erőszak pocsolyája kivirágzott, S New York mint takarót magára húzta Azóta. Csak a rácsokat az ablakon látom. Mögülük nem integet senki gyereke. Ha valaha felveszed terhemet, barátom, S ha elesni látsz: - TOVÁBB! - Ne tedd le! Falvainkból eddzett ősfohászok Kapaszkodtak szeptember egére, S lapjaink közé nem kerültek ászok; Másokért szálltak az imák végre, S soha annyi emberből a lélek Nem festette senki egét azúrra Azóta. Testhőmérséklet alatt harminchat fokkal Festi tájképeit a vicsorgó halál; S ha így megy tovább elhihető okkal, Hogy ahol keres senkit sem talál. Ez a város konok. Körmei véresek Amint a romokból vájta ki magát. Emberei a nyersanyaga. Lélegző sereg: Emelt fővel vetnek régidőkre zabolát. Mégsem szól a tömegsír, elkallódott népnek Ahová a viharoktól jómagát meghúzza Azóta.