Az 1970-es évek elején Nyíregyházán megbilincselve vittek a rendőrségre négy vidám, fiatal srácot. Ők még nem tudták akkor, hogy veszélyes ellenforradalmárok, akik fegyveresen támadtak a “törvényes” rendre, a népidemokráciára. Történt ugyanis, hogy ezek a gyerekek alakítottak egy rock-zenekart, amit kedvenc erősítőjükről VOX-nak neveztek el. Csakhogy ez a Szabad Europa Rádióban úgy hangzott el, hogy “Vigyázz Október Tizedikén”, vagyis VOX. Az akkori kommunista rendszer annyira rettegett még a hetvenes évek elején is 56-tól, mint ördög a tömjénfüsttől, így ezt a négy kölyköt éppen nem lőtték agyon. Aztán néhány nap múlva kiengedték őket, de mivel sose tudni, később is megfigyelés alatt tartották, vagyis tönkretették az életüket. Hát ez ment akkor Magyarországon: a félelem, és a hivatalos mezbe öltöztetett butaság.

                                                            *

   1956.oktober 23. Fiatalok, kipirult idealista arcok vonulnak a budapesti utcán, akik hisznek benne, hogy a kommunizmus jó, csak a vezetők roszak, békésen meg lehet változtatni, és egy boldog, szabad világgá varázsolni. Estefelé a Rádiónál élvezi az önfeledt, békés szabadságot ez a felszabadult hangulatú diákfesztivál. Vidámak, bohóckodnak, nagyokat mondanak, lecsúszik egy-két sör, a szerelmespárok összebújnak a tömegben, fiatalok, felvonulósdit, tüntetésesdit játszanak. Hatalmas transzparensen Marx-idézetet lenget a szél.

  Ekkor szólal meg a Rádió épületének tetején az első nehézgéppuska. Megdöbbent, vértől mocskos gyerekarcok. Aztán bekapcsolódik a többi szovjet tűzszerszám is. Sebesültek, vérbefagyott halottak tömege a téren. Üvöltő gyerekarcok, a pesti srácok vértől mocskos ábrázata mered a gyilkosokra. Ez lett a majális vége: vérfürdő. Az életbenmaradottak már tudják, hogy azokkal ott a lefüggönyzött ablakú szobában tárgyalni nem lehet. De már nem is akar senki. Árnyak suhannak a kapuk alatt, fegyvereket osztanak, a csepeli melósok is megérkeznek teherautón. És elkezdődik a tánc, Európa egyik legnagyszerűbb eseménye, amely megrázkódtatta a világot, begyógyíthatatlan sebet ütött a kommunizmus testén, a tánc, a véres ünnep, az 1956-os foradalom.

  Az elszánt kölykök, a világhíressé vált pesti srácok megmutatták a világnak, miért is volt nekünk Attila az ősapánk! És futott, menekült a ruszki, már aki tudott. Aki nem, az ott feküdt vérbefagyva valahol a Körúton, vagy a Blaha környékén. Mert nem volt többé kegyelem. Szemet-szemért, fogat-fogért. Ezt kívánta tisztességünk. Amikor viszont győztünk, senki nem akart bosszútállni. Mert ilyen a magyar. A Corvin-köz, Széna-tér, Kőbánya, Kispest, Csepel, Tatabánya, Diósgyőr, Győr és Salgótarján hős harcosai mind letették a fegyvert, és megbocsátva nagy szívükben indultak a jövő felé, a szabad, demokratikus Magyarország megteremtése felé.

 November 4, reggel 4 óra. Begördültek az első rozsdás orosz tankok. Becsapódtak az első ágyúgolyók, megtörténtek az első Dunába lövések és kivégzések. Az első kínvallatások, nemierőszakok, hogy aztán mint az áradat borítsa el fejünket a szenny.

  Néhány hét múlva csend, üres város, üszkös, füstölgő romok. A halott Budapest. Szabó bácsi rácsok mögött. Pongrácz Gergely talán Ausztriában. A pesti srácok csendben a tömegsírok mélyén. Mindenütt vér, hullák, sár és félelem. A marhavagonok magyarok tízezreivel zakatolnak új hazájuk :Szibéria felé.

  A rettegő, megdöbbent hatalom gyilkol, üldöz, bosszút áll. A magyar nép szívét akarja kitépni, lelkét kifüstölni. De a láng lobog, az érzés ízzik a szívek mélyén, a mártírok vére égre kiált.

                                                                                   *

1989. Újratemetik Nagy Imrét.

1990. Megdőlnek a kommunista diktatúrák. Aztán maga a Szovjetúnió is.

Szobrot emelnek Nagy Imrének. Oktober 23.-a nemzeti ünnep. Egy világ Ünnepe. A Pokolból kiszabadult millióké: az egész emberiségé.