“A lány ott állt, az út jobb oldalán…” kezdődik így egy régi Bródy János aláger. Másra már nem emlékszem belőle, és róla sem sok emlékem maradt az Illés feloszlása után, csupán az, hogy ennyit látott egy lányban, azaz annyit, hogy ott állt, az út jobb oldalán. Micsoda por és hamu vogymuk ott bent, a szívünk mögött, a trágyadombon.

Providence, Rhode Island állam, valamikor 1993 táján. Este, köd, nyirkos a föld, a beton, a bugyi, a zokni, a haj, a száj, a fül, az orr, a Hold, az ég, a csillagok. Ragadós penész a falakon. Másszóval tipikus New England-I este volt, tekertem a Dodge-al valami piát szerezni, mert ez a Keleti-part, annak is észak-keleti része, azaz yenkie, magyarul prűd, ocsmány, koszos, gusztustalan és dudva. Itt nincs szépség, itt nincs szabadság, itt nincs semmi. A Liquore Store este 10-kor bezár, alkohol sehol máshol nem kapható, és se szombaton, se vasárnap.

Nincs szerencsém, az arab piaboltos korábban zárt, ihatom a levegő csorgó páratartalmát. Megjegyzem az is jó, attól is be lehet rúgni, az is csak tele van pestises patkánynyállal.

De nem, nekem pia kell!

Mondjuk egy tiltott, veszedelmes pohár sör. Beugrom egy tipikus amerikai, deszkakarám helyiségbe. Ez egy bár. Itt a csótányok, izzadó, büdös truck driver-ek között sört is mérnek, ha van az embernek gyomra a mosatlan, illatos pohárból lenyelni, a még az előbbi vendégtől bennemaradt nyálas-hamus váladékot, ahol is csípőficamos csótánylábak korcsolyáznak a lépesmézre emlékeztető ragacsban, a pohár mélyén, az ital legalján.

Visszaadom.

Ez most nagyon áthatóra sikeredett.

A poháron araszoló, lusta csótányt megszokott mozdulattal fricskázom a csapos elé az asztalra, ami nem gond, hiszen megjártam Kádár alatt a vallatószobák mélyét, de…

Büdös van!

Csak simán büdös, szarszag…

Úgy tekerek kifelé az ajtón, mint annak idején a törökök Budáról egyenesen az osztrákok ágyúcsövei elé. Öklendezem. Mit tehetek, még kezdő vagyok errefelé, nem tudtam azonnal felvenni Amerikát.

Lehúzom a kocsi ablakát, tüdőrehörgöm a penészes, helyi levegőt.

Valami meglöki az orrom. Érzem puha, de aztán kemény. “Na, ez mi lehet?…”

“Édesem, tetszem?”

“Kicsoda?…Én?…Tetszem?” hebregek. Kinyitott szemeim valami ráncos, fonnyadt, csonkszerű valamibe akadnak. Jobban konyitom. Most valami pattanásszerű dudort veszek észre.

“Amerikai pattanás a Rhode Island-I éjszakában!”

“Dehogy édesem!…Clarissa, Clarissa az, azaz én, nézz rám, ha akarsz szépet látni!” Hirtelen hátraugrik. Az előbbi, pattanásszerű dudor megmozdul, sőt megremeg.

“Jé, egy mellbimbó…a lelógó bőrön…és még egy…kettő, két izé…két mellszerű bőr, bimbóval…!” Ámuldozom. Ilyet még nem láttam, pedig valamikor sírásónak jelentkeztem a nyíregyházi Morgó temetőbe.

Fókuszálok. Egy meglehetősen vékony arc, mint mikor koponyára szárad a füstölthús. És lábak…izom nélkül. Két-három centis átmérővel. Táncolnak, hastáncot járnak nekem, csak nekem, sőt pillanatokon belül a bugyi is lekerül, és ott áll a lány, az út jobb oldalán…anyaszült meztelenül. Húsz kiló, ha van, de így ruha nélkül talán még annyi sem. Most bőrréaszott melleit rázza.

“Úristen!…Rosszul vagyok!” Visszavonhatatlanul beindult a gyomor. Öklendezem.

“Húsz dollár, édes…neked azonban tíz!…Na, akarod?…Jó, ma diszkont van, csak öt.”

Hallgatok. Aztán ismét öklendezem. A lány türelmetlen, nem érti miért tétovázom, ezért újabb ajánlatot tesz.

“Na, ha tetszem, két dollárért tied vagyok!”

Mostmár érzem azt a fura, kezelhetetlen görcsöt gyomrom mélyén. Tétován felemelve kezem, integetni kezdek…Nem is tudom mit csinálok, nem akarok hányni. A nő közelebb lép. Látja, csak hadonászom, meg kényeskedem, ezért arcomba nyomja előbbi, pattanásszerű mellbimbóit, aztán valami fenékszerű, csont-bőr hajlatot. Felhördülök. Ez már sok.

“Mindegy, csak adj már valamit…a szépségnek ára van!”

Bólogatok. Kérdően néz. Ekkor töl fel az első rángás a torkomon. Próbálom visszanyelni, de többé már nem megy. Kitör a savas vulkán, kiveti az utcára magát a Vezúv. Nem tudok vigyázni, így a lány, aki ott állt az út jobb oldalán, is kap. Mégpedig elég rendesen.

Kikapok az ülésről egy papírzsebkendőt. Próbálom letörölmi róla a friss gyomorsavat.

“Hm…papírzsebkendő… na jó, nem bánom.” Elveszi kezemből az alig használt puha, orrfúvásra alkalmatos dolgot, beteszi ridiküljébe, és rátartin, csípőjét ide-odadobálva, indul a bár ajtaja felé.

“Öhh…ömmm…ökhh…!” hörgöm.

Visszanéz. A kezemben szorongatott, kínomban összecsamált gyufásdobozt lassan, komótosan kifejti ujjaim közül, mustrálgatja, majd belehelyezi táskájába. Boldog arccal, pontosabban koponyával indul vissza a bárba, a csótányokhoz, új üzletre, új szerelmekre várva.

Lassan tekerek fel az Ezast Side-ra, és fejcsóválva azon gondolkodom, hogy nem vagyok ide még mindig elég edzett. Nekem még évek múltán is túl erős Amerika.

Vagy csupán csak az lehet a gond, hogy gyáva vagyok?

(Tirpák-Vaskó Sándor)