(Ez még csak egy nyers verzió, kérek mindenkit, ha esetleg hibát talál, legyen az bármilyen jellegű, vagy lenne valamilyen ötlete ossza meg velem. Minden véleményre kiváncsi vagyok, legyen az rossz, vagy jó. Köszönöm.)
Zs. úr már a második lépcsőfordulónál megállt, hogy kifújja magát és egy nagyot roppantson a hátán.
- Ez egyre rosszabb -dunnyogta magában. -Régen legalább a harmadik fordulóig bírtam. Miután úgy érezte a szíve már nem a fejében dobog, megtörölte vastag keretes szemüvegét és újra nekiindult meghódítani a negyedik emeleti lakását. Mikor a harmadik lépcsőfordulónál újra megállt pihenni tekintete elidőzött a 14-es számú lakás névtábláján: Csányi Miklós és Csányi Miklósné Etelka. Nem sokáig bírta nézni a táblát. Elfintorodott és félve attól, esetleg kinyílik az ajtó, megérezvén, hogy ő bámulja, gyorsan nekiiramodott, kényszerítve lihegő szervezetét, mielőtt az még megkaphatta volna a neki járó 3 perc pihenést. Mikor végre a lakásába lépett, átcserélte cipőjét a kedvenc barna, meleg papucsára és hangos csoszogással a konyhába ment, hogy egy forró teával kiengesztelje az imént túlhajszolt testét.
Miután feltette főni a teavizet átbandukolt a nagyszobába és belehuppant a műszőrrel letakart öreg foteljába. Úgy gondolta valamelyik régi barátját áthívja az ünnepekre, ezért nagyot nyálazott a mutatóujján és fellapozta a telefonregiszterét. Hiába nézte azonban semmit sem látott csak hullámzó vonalakat. Nagy mérgelődve kitápászkodott a bemelegedett fotelből és a szobán átmasírozva a komód tetejéről magához vette az olvasószemüvegét, majd ugyanazon az útvonalon visszatért a kihűlt szőrme lepte székéhez és belerogyott. Most hüvelykujját nyálazván dúrt bele a kis lapokba. A második oldalon a sok áthúzott név között megakadt a szeme egy megcsillagozott telefonszámon és a hozzá tartozó néven, Weisz Árpi. Ó, őt már vagy ezer éve nem láttam - húzta fel a szemöldökét Zs. úr és rögtön magához kapta a telefont a fotel melletti kis üveg dohányzóasztalról. Szemüvegét orra hegyére csúsztatva, fejét a kis könyvecske és a telefon közt ingatva tárcsázott. Miután hosszas csengetés után egy női hang jelentkezett be Zs. úr csak ennyit szólt bele a kagylóba.:
- Halló, az Árpit keresem. A vonal végén kb. fél perces csend válaszolt, amit a női hang zavartan tört meg.
- Az Árpi már két éve halott -, ezután megint egy kis szünet következett.
- Te vagy az Karcsi? Zs. úr a mellére tett kagylóval hosszasan gondolkozott, majd visszaemelte szájához a készüléket.
- Igen, Icukám én vagyok. Csak azt akartam megkérdezni hogy vagy.
- Jól, köszönöm. Valami baj van Karcsi?
- Nem, majd még hívlak, szervusz. Zs. úr nem várta meg, hogy a vonal másik végén levő elköszönhessen, lerakta a kagylót. Hosszan nézett maga elé, majd ceruzát fogott a kezébe és lehúzta az utolsó tiszta nevet az oldalon, utána becsukta a könyvecskét és a dohányzóasztalra dobta. Aléltságából a fütyülő víz hangja rázta fel. Pont leszűrte a vizet és élvezte, ahogy a gőzölgő esszenciák az orrát kényeztetik, amikor csengettek. Morgolódva ment a nagyszobába a köpenyéért és még közvetlenül az ajtó előtt is mérgesen motyogott. Csak akkor hagyta abba, amikor az ajtót kinyitotta. A tizennégyes számú lakásban élő házaspár állt előtte.
- Csó-ko-lom Karcsi bá-csi, csak azért jött-tünk, hogy meg-mond-juk, nem-so-kára, kez-dődik, a lakó-gyűlés.
- Köszönöm, hogy szóltak, nagyon kedvesek - mosolygott Zs. úr és becsukta, illetve inkább bevágta az ajtót. Majd számba vette azt a három dolgot, amely szerinte megdönthetetlen bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy ez a házaspár totál hülye. Az első ilyen bizonyíték, hogy folyton egyszerre beszélnek. A második, hogy állandóan ordítanak, a harmadik pedig, hogy tagoltan beszélnek, mintha fonetika órán gyakorolnák az elválasztást. Ahogy ezen gondolkozott rájött, hogy talált még egyet, mégpedig azt, hogy mindehhez olyan idióta fejet vágnak, mint akiken most hajtottak végre agymosást.
Miután Zs. Úr úgy érezte, kellően átvett minden tényezőt a két fiatal elmeállapotát illetően, arra gondolt lemegy és meghallgatja milyen ostoba apróságokon fognak veszekedni utált szomszédai, de ez az ötlet körülbelül 5 másodpercig kapott létjogosultságot az agyában, ugyanis egy sokkal jobb került a helyére. Azonnal neki is látott a megvalósításának. Öltözködni kezdett. Magára kapta divatosnak vélt 25 éves barna szövetkabátját, kötött sálját hanyagul nyaka köré csapta, felhúzta összement bőrkesztyűjét, majd miután rájött, hogy papucsban van, teljes téli felszerelésben próbálta magára szenvedni a cipőjét. Ezt a procedúrát hangos nyögések és káromkodások kísértek. Végül sikerrel járt és 8 perc múlva már az alsó lépcsőfordulónál leselkedett. Azon gondolkozott, hogyan kerülhetné el ezt a lépcsőház aulájában bambán, szavakat csámcsogó tömeget, amely épp azon vitatkozott, hogy ki beszéljen Marika nénivel a kettes lakásból, hogy ne mossa fel a lépcsőházat télen is 50 liter hipós vízzel, mert nemcsak büdös lesz tőle, hanem életveszélyes is a közlekedés. Ugyanis T. Úr, a nyolcas lakásból tegnapelőtt el is esett és megrepedt a csuklója. A lakók többsége egyetértett abban, hogy ez a feladat Cs. úrra és Cs-néra vár, akik Zs. úr előbb említett „kedves” fiatal házaspárja. Zs. Úr kaján vigyorral az arcán, a nagy veszekedést kihasználva megpróbált kisurranni a hátsó ajtón, amikor is Cs-né, Zs. úr számára természetfölötti módon észrevette és utána sietett.
- Karcsi bá-csi, épp jó-kor jön. Győz-ze már meg a Ma-ri-ka né-nit, hogy ne lo-csol-ja fel min-den es-te a lép-cső-házat, mert Tanács Úr leg-kö-ze-lebb a nya-kát fog-ja ki-tör-ni. Ez fől-leg az olyan idős em-be-rek-nél fon-tos, mint Ön, mert a csont-juk már tö-ré-ke-nyebb.
- A te nyakad is az.
- Hogy mond-ta Karcsi bá-csi?
- Csak azt mondtam drágám, hogy sajnos nem érek rá, ugyanis időre megyek a kórházba.
- Ó, na-gyon saj-ná-lom. Mi-lyen or-vos-hoz tet-szik men-ni?
- A fülészetre megyek, mert már megsüketültem az óbégatásodtól.
- Nem ér-tet-tem jól Karcsi bá-csi. Tes-sék han-go-sab-ban mon-da-ni!
- A fülészetre megyek.
- Hal-ló-ké-szü-lé-kért, ugye?
- Igen, drágám, és lenyomom a torkodon.
- Hogy?
- Semmi, kincsem, de most már sietek. Szervusz!
- Csó-ko-lom, Karcsi bá-csi, és ne tes-sék ag-gód-ni, ami-kor ha-za tet-szik ér-ni majd fel-me-gyünk a Ferivel, öhh... illetve a Mikivel és min-dent el-me-sé-lünk a la-kó-gyű-lés-ről.
- Már alig várom.
Mire Zs. úr kijutott a lépcsőházból a hófödte utcára az idegei pattanásig megfeszültek. Egy percig egy helyben állt és csak az egyenletes légzésre koncentrált, hogy a homlokán kidagadt erek visszatérjenek a medrükbe, mielőtt agyvérzést okoznának. Miután Zs. úr érezte, képes úgy elmenni egy villanykaró mellet, hogy ne verje bele a fejét elindult a házzal szembeni gyalogátkelőhely felé a fekete csíkként kanyargó letakarított járdán. Amikor eljutott az útkereszteződéshez és megnyomta az -át kíván kelni- gombot enyhe mosoly kezdett derengeni a szája szélén. A zöld jelzést megvárva átkelt az úttesten. A szemközti oldalra érve már kimondott kaján vigyor ülte meg az arcát. Ezzel a Zs. úr arcán groteszkül ható érzelem kifejezéssel húzott elő egy kis fémlapot a jobb zsebéből és akasztotta be a túl oldalon lévő -át kívánok kelni- gomb fémkeretébe. Miután sikeresen kiakasztotta a lámpát és az szinte folyamatosan pirosat mutatott az autósoknak, megvárt három pirosra váltást. Amikor úgy érezte jól kiélvezkedte magát az általa okozott dugón a kis fémlemezt hátrahagyva tovább csoszogott.
Kb. 100 métert haladt a Fő utcán, aztán az Ady térre fordulva átverekedte magát a karácsonyi vásárban tolongó mosolygós embertömegen és egy elhagyatott kis utcába tért be. Az egész utcában csak egytelen egy bolt volt. Az üzlet ajtaja fölött egy sárgás-zöldes villódzó fény hirdette, hogy ez Mademoiselle Marie jósasszonyé. Zs. úr célirányosan az üzlet felé tipegett, majd magabiztosan benyitott. Az ajtónyílást gyönyörű harangjáték kísérte. Zs. Úr bár mindig tagadta, még önmaga előtt is, de szeretett itt lenni. Szerette a falról lógó sok kis harang, és különös formájú fémlemezek csilingelését és a helységben világító zöld és piros lámpák sejtelmes fényének csillogását rajtuk. De ugyanígy szerette még a füstölgők illatát, a sok kifeszített kendőt, amelytől a kis üzlet kész labirintussá változott. Még a félelmetes kitömött állatokat, üvegcséket és a boszorkánypraktikát elvégzéséhez szükséges -Zs. úr által beazonosíthatatlan- tárgyakat is kedvelte. Mindez ugyanis hozzájárult a hely misztikus hangulatához, amitől Zs. úr hátán mindig egy kellemes borzongás tapodott végig.
Zs. úr hátratett kézzel megállt a helység közepén elhelyezett asztalnál és nagyot szippantott az édeskés-fanyar levegőből. Nem hallott semmilyen neszt, ezért egy darabig csendben várt és szemügyre vette az asztalt. Az ismerős üveggömb, illatos gyertya mellett felfedezett egy faragott fatáblát, amelyre latin betűkkel két mondat volt vésve. Zs. Úr megpróbálta minél többször elolvasni, hátha megjegyzi és otthon megfejtheti a jelentését. De alig olvasta el kétszer, amikor a függönyök mögül kiszólt egy női hang:
- Mademoiselle Marie mindjárt menni, egy pillanat türelem.
- Ne fárassza magát Ilona, csak én vagyok az Karcsi.
- Már megint eljött Karcsi bá, mondtam, hogy nem tudok magának segíteni, akkor sem ha minden nap eljön. Mademoiselle Marie egy vörös kendőt félrehajtva bukkant elő a sötétből, bokáig érő fekete szoknyában, fekete blúzban és az elmaradhatatlan fejkendőjében. Sóhajtozva lépkedett az asztalhoz és ült le az asztalnál lévő két szék közül az egyikre, majd állát kitámasztva nagy kék szemeit szemrehányóan Zs. úrra meresztette. Miután Zs. úr sértődött tekintettel nézett rá Mademoiselle Marie intett neki, hogy üljön le. Mademoiselle Marie alacsony teremtés volt, a maga 150 cm-ével a válláig ért Zs. úrnak. Hajdani szép arcát mára mély barázdák szántják, de hatalmas kék szemei még ma is fiatalos hévvel csillognak. Mademoiselle Marie, avagy Szathmáry Ilona egy Budapest melletti kis faluban látta meg a napvilágot és az igazság szerint még sohasem járt Franciaországban, de még külföldön sem. Zs. úr le sem véve szemét Mademoiselle Marie-ről szép lassan leült. Kesztyűjét és sálját maga elé téve az asztalra bizalmas hangon kezdett el beszélni: -Ilona asszonyság...
- Mademoiselle Marie, Karcsi bácsi az Isten szerelmére mondtam már! -húzta fel a szemöldökét bosszúsan a jósnő.
- Jól van, ahogy akarja, szóval Mademoiselle Marie, a mai nap más mint a többi. Tudja-e miért?
- Nem, miért? -könyökölt cseppet sem érdeklődő tekintettel az asztalra Mademoiselle Marie.
- Várjon, már mondom is!
- Jó, jó mondja, látja, már alig bírom türtőztetni magam.
- Most az egyszer nem törődőm a gúnyos hanglejtésével. Szóval álmot láttam -itt egy kis hatásszünetet tartott Zs. úr. Még a lélegzetét is próbálta visszatartani, ami körülbelül 5 másodperc után majdnem fulladással végződött. Miután sikerült összeszedni magát, enyhe vörös árnyalattal az arcán folytatta: -És képzelje el, ki szerepelt benne? Maga!
- Én?- kérdezett vissza semmivel sem több érdeklődéssel a hangjában Mademoiselle Marie. Ez látszólag nem nagyon zavarta Zs. úrat, mert ugyanolyan hévvel beszélt tovább. -Igen, maga. Én a földön feküdtem, ernyedten, fáradtan. -Ennél a mondatnál összeszűkültek Mademoiselle Marie pupillái, majd hangja ostorként csapott a lelkes Zs. úr felé. -Ha valamilyen perverz álommal akar engem elszédíteni fejbe vágom a kristálygömbbel és akkor nem lesz nehéz kiolvasni belőle mikor fog meghalni.
- Egy fenét! Nézzen már rám! Maga szerint én még gondolok ilyesmikre. Örülök, ha egyedül le tudom húzni a zoknimat. Az ágyban végzett mozgásom a balra vagy a jobbra fordulásban merül ki. Arról nem is beszélve, hogy maga nem az esetem, különben is túl öreg hozzám!
- Micsoda?! -kapta fel a fejét Mademoiselle Marie, mint egy áldozatra leső vipera -Túl öreg? Kapjon már a haja helyéhez Karcsi bácsi, hiszen a lánya lehetnék.
- A lányom? Na persze. A boltja olyan régóta itt van, hogy szerintem e köré építették a várost a honfoglaló magyarok.
- Karcsi bácsi – ütött meg egy kicsit szelídebb hangot Mademoiselle Mari, miután heves karmozdulatokat végzett a teste körül, hogy a felgyülemlett energiákat eltávolítsa. - hiszen én még csak 64 éves vagyok, ha jól tudom maga meg elmúlt 80.
- Micsoda maga még csak 64? Biztos, hogy nem 164?
- Karcsi bácsi, ön aztán tudja, hogyan kell megsérteni egy nőt. Rendben, elhiszem, hogy nem akart felcsípni. Folytassa a történetét!
- Na látja, ha hagyna beszélni, most nem vitatkozna velem. Szóval feküdtem a földön kiterülve, csak homályosan láttam. Így feküdtem már legalább 5 perce, amikor kezdett kitisztulni a látásom és a maga arca bontakozott ki fölöttem.
- Mondtam én, hogy valami perverz disznóság -hajolt közelebb fenyegetően Mademoiselle Marie.
- Hagyja már, hogy végig mondjam! - szólt most már türelmetlenül Zs. Úr, majd mielőtt újra közbevághatna Mademoiselle Marie folytatta, – A háttérben vakító fehérség látszott. De tudja mi volt a legfurcsább?
- Na, mi?
- Hogy szépnek láttam magát? - bökött csúfondárosan a vele szemben ülő jósnő felé.
- Ez, miért lenne meglepő? - Bökött vissza Mademoiselle Marie. -He?
- Majd egyszer nézzen tükörbe, de most hagy fejezzem be. Az arcát láttam, a háttérben vakító fényt, majd észreveszem, hogy hatalmas angyalszárnyai nőttek és azt, hogy maga lebeg fölöttem. Pár percig néztük egymást, majd rám mosolygott és elrepült, elveszett a fénybe. Na ehhez mit szól?
- Azt, hogyha magára mosolyogtam, akkor ez csak valami rosszat jelenthet.
- Nem, nem, most komolyan!
Mademoiselle Marie hosszan maga elé nézett, miközben a füle tövét vakargatta, majd bizalmas hangon szólt Zs. Úrhoz.
- Ugye elszívott egy bódító cigarettát?
- Vegye már komolyan, én itt megosztom magával a legtitkosabb álmaimat erre tessék, csak gúnyolódni tud.
- Jó rendben, komoly leszek. De mégis most mit vár tőlem?
- Hát hogy fejtse meg az álom jelentését!.
- Karcsi bácsi én jósnő vagyok nem álomfejtő, értse már meg az Isten szerelmére!
- Tudom, tudom, de így sem tudja megfejteni a..., hogy is mondjam, tudja? a jövőm. Zs. Úr a mondat végére egész bizalmas hangot ütött meg.
- Nem Karcsi bácsi. Gondolom megint azt akarja tudni mikor hal meg, igaz?
- Öhhh, hát nos igen – köszörült egyet a torkán Zs. Úr, majd halkan folytatta -gondoltam, ez az álom segítségére lesz, hiszen angyalt akkor lát az ember, ha halott, nem igaz?
- Fogalmam sincs Karcsi bácsi, de őszinte leszek magához, akkor sem mondanám meg mikor fog meghalni, ha látnám előre.
- Tudja Mademoiselle Marie, kezdem azt hinni Isten megfeledkezett rólam. Összeragadt az a lap, ahol az én halálom napja van felírva. Már 25 éve élek nélküle. Pedig Istennek tudnia kell mennyire szerettem. Nélküle csak lézengek a világban.
- Higgye el Karcsi bácsi magának még szánt valamit Isten, még valamit el kell végeznie. - -próbálta vigasztalni Mademoiselle Marie Zs. úrat. - Ne akarjon meghalni, mert ha maga nem akar élni Isten sem akarja majd. - A mondat végére a hangja kezdett töredezetté válni. Valószínűleg rájött, hogy ő maga sem érti amit mond. Zs. úr is meglehetősen gondolkodott az elhangzott szavak jelentésén, mert felhúzott szemöldökkel nézett, hol a vele szemben ülő ugyancsak zavart tekintetű nőre, hol az üveggömbre. Mintha abban reménykedett volna, hogy a gömb, majd megsúgja neki a szavak jelentését. Miután körülbelül 2 percig ültek így, hirtelen megszólalt Mademoiselle Marie.
- Ne forduljon el Istentől, mert Isten is elfordul magától és nem nézi, majd ma-gát. - Mademoiselle Marie épp, hogy kimondta a szavakat rájött, hogy most megint kár volt megszólalnia. Keményen szidta magát, hogy minek beszél Istenről, amikor még templomban sem volt soha, ráadásul nem is igen hisz az egész -Isten teremté a földet- micsodában. Mivel Zs. úr egyre merevebben kezdte bámulni az üveggömböt, Mademoiselle Marie megpróbálta másfelé terelni az igencsak akadozó beszélgetést. De mielőtt elkezdett volna beszélni az időjárásról, amelyről azt gondolta majd milyen jól elbeszélgetnek, csak ennyit mondott:
- Ugye kér kávét Karcsi bácsi, mindjárt hozom. - Ezzel felpattant és eltűnt a kendők között. Szerencsére mire visszatért Zs. úr már valamelyest tisztább tekintettel nézett rá, mint az előbb az üveggömbre. Mademoiselle Marie egy kicsit megnyugodott majd letett egy finom gőzölgő csésze török kávét Zs. úr elé. -Két cukorral, ahogy szereti Karcsi bácsi.
- Köszönöm, szólt visszatért mogorvasággal a hangjában Zs. úr, amitől maga sem tudja miért, de megnyugodott Mademoiselle Marie. Miután belekortyoltak mindketten a kávéba és egyszerre emelték égnek félig leeresztetett szemhéjük mögül a szemüket Zs. úr megszólalt:
- Jó pénzt fizetek magának, ha megmondja a jövőm, ne ellenkezzen Ilona, úgyis belőlem él.
- Mademoiselle Marie olyan gyorsan rakta le a csészét a kezéből, hogy Zs. úr azt hitte darabokra törik. - Még hogy magából?! Hiszen itt van minden héten vagy két napot, de még soha életemben egy garast sem láttam magától! Már legalább fél éve ígérgeti, hogy fizet. Arról nem is beszélve, hogy legalább 100 liter kávémat megitta már. Örüljön, hogy egyáltalán beengedem. Ki kéne raknom a bejárati ajtóra a fényképét egy nagy piros vonallal áthúzva!
- Akkor miért nem rakja - dőlt hátra sértődötten Zs. úr.
- Csak azért – folytatta ingerülten Mademoiselle Marie - mert a rusnya képe elijesztené a kuncsaftokat!
- Milyen kuncsaftokat? -kérdezett vissza új életre kelve Zs. úr- Fél éve én vagyok az egyetlen kuncsaftja, gondolkoztam rajta, hogy nem halt még éhen, aztán rájöttem maga mégiscsak boszorkány lehet. Szerintem úgy varázsol magának egy fekete kalapból elő marhapörköltet, aztán ha az megvan mond egy abrakadabrát egy kis tejfölös galuskáért. Különben is minek fizetnék magának, hiszen nem mond semmit, ha majd hallok valami érdemlegeset fizetek, fél évre visszamenően.
- Tudja mit, jobb ha elmegy, mert ha nem a mai lesz az utolsó napja. Leforrázom a kávéval, aztán elásom az udvarba, vagy kitömöm és berakom a majmok közé.
- Rendben, megyek már! De így sosem fogja látni a pénzét. - válaszolt színlelt idegességgel Zs. Úr majd nagy zajjal feltápászkodott és elindult a kijárat felé. Már majdnem kilépett az ajtón, amikor az asszony utána szólt. - Jaj, Karcsi bácsi figyeljen csak, a hétvégén lent leszek a rokonoknál csak 16 után nyitok. Zs. úr erre morgott valamit aztán kilépette a kis zsákutcába, majd jó hangosan berántotta maga mögött az ajtót. Összehúzta magán a kabátját, amikor megcsapta a csípős hideg, elmosolyodott, majd elindult a Fő utca felé miközben azon fáradozott, hogy felráncigálja a legalább két számmal kisebb kesztyűjét. Amikor végre ismét túljutott a karácsonyi tömegen és elérte az átkelőhelyet, gonosz megnyugvással tapasztalta, hogy a lámpa még mindig ki van akadva és az autósok értetlenül állnak meg a pirosnál. Zs. úr mosolyogva indult át a havas úton. Azon gondolkozott legközelebb min vesszen össze Mademoiselle Marie-vel, amikor hirtelen hatalmas csattanás ütötte meg a fülét. Elhomályosodott előtte minden és a hangok mintha távolról szóltak volna hozzá. Amikor kezdtek kitisztulni az érzékei, rájött, hogy nagyon fázik, a hangokat még mindig messziről hallotta, de egyre jobban kezdett látni. Először csak éles fények villództak a szeme előtt majd, mintha Mademoiselle Marie arcát látná, ahogy riadt arckifejezéssel őt nézi. A háta mögött két hatalmas szárny nőtt ki a fényből, majd Mademoiselle Marie arca egyre távolabb került, és mintha most már mosolyt látna rajta. Zs. Úr is elmosolyodott, majd behunyta a szemét és utána szállt a fehér fénybe. Mademoiselle Marie fejkendőjével törölgette a vért Zs. úr arcáról egészen addig, amíg a ki nem érkezett mentősök odébb nem küldték. Miután megvizsgálták Zs. úr mozdulatlan testét, levették a kocsi motorház tetejéről, amelyen eddig feküdt. A közeli Angyal étterem tetején álló, kitárt szárnyú angyal szobor mintha mosolyogva nézte volna, ahogy Zs. úr holttestét berakják a halottas kocsiba, majd elindulnak vele. Zs. úr már sosem beszéli rá Marika nénit, hogy ne mossa fel azt az átkozott lépcsőházat télen.
