Írta Federico Garcia Lorca
Zöld, amilyen csak zöld lehet.
Zöld levegő, szél. Zöld ágak.
Bárka ring a hullámokon,
s hegyekben zöld csikó vágtat.
Dereka árnyékban, a lány
álmodozik a verandán,
zöld a húsa, zöld a haja
ezüst szeme hideg tisztán.
Zöld, amilyen csak zöld lehet.
Magasban a hold, a cigány
csodálkozik a dolgokon
s nem csodálja semmi talán.
Zöld, amilyen csak zöld lehet.
Dérbefagyott csillagokkal
az árnyék halai jönnek,
s nyitja kapuit a hajnal.
Fügefa súrolja szelét
ágai köszörűjével,
s az erdő, a ravasz macska,
nyakán borzolja szőrét fel.
De ki fog jönni? És honnan?
A lány még a verandán van,
zöld a húsa, zöld a haja,
keserű tenger álmában.
"Földim, el akarom adni
lovamat az ő házáért,
nyeregkápám a tükréért,
késemet a dunyhájáért.
Barátom, vérezve jövök
Cabra város kapujától."
"Hogyha tudnék segítenék
vásárt kötni jó pajtásom.
De most én, nem is én vagyok,
és a házam nem a házam."
"Földim meg akarok halni
becsületesen az ágyban.
Hogy ha lehet vaságyamban,
finom, puha takarómban.
Nem látod ezt a sebet itt
mellem alól a torkomig?"
"Látom már, hogy vörös rózsás
lett már rajtad a fehér ing.
Drága véred szalagot fon
ingújjad alatt karodon.
De most én, nem is én vagyok,
és a házam nem a házam."
"Hagyd, hogy magas verandádig
A házadat én megmásszam;
Hagyd, hogy másszak! Hagyd, könyörgöm,
hogy a zöldig kapaszkodjak.
Hagyd, hogy a hold korlátjára
sugárvizek csobogjanak."
És az atyafik felmásznak,
fel a magas verandáig.
Vérősvény marad utánuk.
És könnyösvény a karfáig.
Tetőn cíncsengettyű indák
megremegnek halkan zengve.
Ezer kristály tamburinnal
mintha már a hajnal jönne.
Zöld, amilyen csak zöld lehet.
Zöld levegő, szél. Zöld ágak.
A két atyafi felmászott.
Vad, kemény széltől maradtak
a szájukban furcsa ízek:
epe menta s bazsalikom.
"Bajtárs! Mondd meg nekem, kérlek,
hol a keserű hajadon?
Hányszor várt már rád, remélve?
Hányszor várt rád, reménykedve,
zsenge kedves, fekete haj,
zöld verandára kiülve!
A medence szája fölött
hintázott a szép cigánylány
zöld a húsa, zöld a haja
ezüst szeme hideg tisztán.
Holdnak jégszillánkja tartja,
s a zöld víz fölé emeli.
Olyan benssőségesen mint
csak egy terecske teheti.
Kopognak a lány ajtóján
a rendnek ittas őrei.
Zöld, amilyen csak zöld lehet.
Zöld levegő, szél. Zöld ágak.
Bárka ring a hullámokon,
s hegyekben zöld csikó vágtat.
fordította Jánosi András ©
Romance Sonámbulo
Verde que te quiero verde.
Verde viento. Verdes ramas.
El barco sobre la mar
y el caballo en la montaña.
Con la sombra en la cintura
ella sueña en sus baranda,
verde carne, pelo verde,
con ojos de fría plata.
Verde que te quiero verde.
Bajo la luna gitana,
las cosas la están mirando
y ella no puede mirarlas.
Verde que te quiero verde.
Grandes estrellas de escarcha,
vienen con el pez de sombra
que abre el camino del alba.
La higuera frota su viento
con la lija de sus ramas,
y el monte, gato garduño,
eriza sus pitas agrias.
¿Pero quién vendrá? ¿Y por dónde...?
Ella sigue en su baranda,
verde carne, pelo verde,
soñando en la mar amarga.
Compadre, quiero cambiar
mi caballo por su casa,
mi montura por su espejo,
mi cuchillo por su manta.
Compadre, vengo sangrando,
desde los puertos de Cabra.
Si yo pudiera, mocito,
este trato se cerraba.
Pero yo ya no soy yo,
Ni mi casa es ya mi casa.
Compadre, quiero morir
decentemente en mi cama.
De acero, si puede ser,
con las sábanas de holanda.
¿No ves la herida que tengo
desde el pecho a la garganta?
Trescientas rosas morenas
lleva tu pechera blanca.
Tu sangre rezuma y huele
alrededor de tu faja.
Pero yo ya no soy yo.
Ni mi casa es ya mi casa.
Dejadme subir al menos
hasta las altas barandas,
¡dejadme subir!, dejadme
hasta las verdes barandas.
Barandales de la luna
por donde retumba el agua.
Ya suben los dos compadres
hacia las altas barandas.
Dejando un rastro de sangre.
Dejando un rastro de lágrimas.
Temblaban en los tejados
farolillos de hojalata.
Mil panderos de cristal,
herían la madrugada.
Verde que te quiero verde,
verde viento, verdes ramas.
Los dos compadres subieron.
El largo viento, dejaba
en la boca un raro gusto
de hiel, de menta y de albahaca.
¡Compadre! ¿Dónde está, dime?
¿Dónde está tu niña amarga?
¡Cuántas veces te esperó!
¡Cuántas veces te esperara,
cara fresca, negro pelo,
en esta verde baranda!
Sobre el rostro del aljibe
se mecía la gitana.
Verde carne, pelo verde,
con ojos de fría plata.
Un carábano de luna
la sostiene sobre el agua.
La noche se puso íntima
como una pequeña plaza.
Guardias civiles borrachos
en la puerta golpeaban.
Verde que te quiero verde.
Verde viento. Verdes ramas.
El barco sobre la mar
y el caballo en la montaña.
Federico García Lorca
