Orosz demokrácia
Nézd, mit kaptam Misenka! - lobogtatta diadalmasan a csinos Gorbacsovné a frissen bontott amerikai levelet. - Látod, Barbara írt. És még azt mondtad, hogy nem akar velem barátkozni, meg sose gondol rám, és hogy nincs csak rosszindulat benne. Tessék, itt a levél szerelmemé - emelte fel szigorú hangját az asszony. Lassan elmosolyodott, és szépen, komótosan belekezdett az olvasásába.
Kedves Gorbacsovék Ilyen nehéz helyzetben úgy gondolom semmi helye a formaságoknak. Emberi életekről van szó, a ti életetekről ... Nahát, hogy milyen rendes, látod? - A szíve legmélyéből törtek fel ezek a szavak. És még nincs Barbarában érzelem? Ugyan Misa, ezt nem gondolhatod komolyan. - pityeregte el magát a meghatódottságtól Gorbacsovné … Ezért százezer dollárt tettem a borítékba, egy VISA-kártyát és egy politikai menedékjogot elismerő nyilatkozatot. Ne féljetek, nem ölnek meg benneteket, mert mondtuk, hogy nem szabad. Lehet, hogy egy kicsit játszanak, és szórakoznak majd veletek, de nem baj, mert Jelcinék kiszabadítanak benneteket órákon belül. Csupán néhány unalmas órát, és legfeljebb egy-két kellemetlen napot kell kibírnotok, aztán mehettek az USA-követségre, és onnan egyenesen Kaliforniába visznek benneteket. Ott aztán teljes biztonságba kerültök majd. Ne féljetek, felvettük Jelcinnel a kapcsolatot, minden el van intézve. Üdvözlettel, és mély együttérzéssel: Barbara Bush.
Fejeződött be a fura levél.
Csend lett.
Senki nem értett semmit. Hallgatott a nagy idealista szovjet házaspár. Aztán ismét elolvasták a levelet. Majd újra és újra. Azonban továbbra se értették a dolgot.
- Hogy jön ide Jelcin? - kérdezte döbbenten Gorbacsov. - És miért kell nekünk amerikai menedékjog?! - emelte fel most már a hangját. A keze is ökölbeszorult. - Azonkívül kik nem ölnek meg bennünket, meg milyen órákról és napokról van szó? Nem értem! - csattant fel az amúgy is indulatos, forrófejű Gorbacsov.
- Misám, szerelmem, nem kell úgy a szívedre venni a dolgot. Ez csak Barbara kellemetlenkedése. Irigykedik ránk, mert minket az egész világ ismer. És tudod milyenek a nők?! Na, tudod, ugye? - simogatta lágyan a kifinomult, kis kopasz fejecskét. - Jól van, megnyugszik a Misuka, így szereti anyuka. - gügyörészte a heveskedő ember lassan elernyedő fejéhez simulva. Simogatta, csókolgatta csendesen. Lassan a férj keze is megtalálta az asszony rugalmas, csinos fenekét, és elkezdte simogatni. Ettől mindig megnyugodott. Most is. Ekkor az asszony hirtelen megmeredt, nem mozdult.
- Mi a baj, szerelmem? Csak nem megint a szíved? Mondtam, hogy ne idegeskedj, megoldjuk a leszerelési problémákat George-dzsal. Egy kicsit nyafog, de beadja a derekát, mást úgyse tehet. Ha-ha-ha. Egy malomban őrölünk! - nevetgélt saját humoros kiszólásán.
- A dátum! - szólalt meg alig hallhatóan az asszony.
- Milyen dátum? Nem értem, hogy jön most ide dátum, mikor éppen a bugyidat próbálom lefejteni rólad? - suttogta sejtelmesen a továbbra is csupa görcs nő fülébe.
- Négy nappal ezelőtt adták fel. Pedig legalább öt nap kell ahhoz, hogy ideérjen. De inkább több! Érted?! - kiáltott fel hirtelen az asszony. Elkezdett izzadni, még a haja is csupa lucsok lett. - Ez holnapra, vagy holnaputánra volt szánva! Érted?! Tévedésből korábban adták ide. Úristen! - sikoltott fel. - Ez Barbara bosszúja azért, mert engem hoztak le a párizsi divatlapok, nem őt. Tudtam, hogy baj lesz belőle, de nem tehetek róla, hogy görbe a lába. Nem én hajlítottam el neki! - üvöltötte zokogva.
Gorbacsovra nézett. Mondani akart valamit, de aztán nem szólt semmit. Hirtelen megfordult, és már indult is ki a helyiségből.
“Klatt…klatt.”- szólalt meg a kilincs. Viszont az ajtó nem mozdult. Mintha be lett volna ragadva.
Gorbacsov odafutott a telefonhoz, felkapta, és a közvetlen számon tárcsázta Moszkvát. Semmi. A vonal halott volt.
“Reccs!”- hallatszott az ajtó felől. “Reccs!”- hallatszott ismét.
- Ha már így bezártátok ezt az istenverte ajtót, legalább a kulcsot ne hagytátok volna el! - háborgott egy rekedt, részeg hang a túloldalon.
- Gorbáék vigyázat! Repül a kulcslyuk! - kiáltott az iménti hangzavar, aztán röhögés.
Hirtelen csend lett.
Gorbacsovék bebújtak a szoba túlsó oldalán lévő ágy alá.
“Bumm!”- robbant ki a fal, az ajtóval együtt. Füst, por, törmelék, szilánk mindenfelé. Hirtelen egy erős kéz markolta meg az asszony fülét, és húzta, vonszolta kifelé.
- Gyerünk jómadarak, nem bujkálunk a nép haragja elől! Hagy lássuk csak azt a szexi párizsi manökent, meg a vásott stricijét! - röhögtek a betolakodók. A vodkás ládát ráhelyezték az ágyra, aztán töltöttek, és ittak.
- Táncolni!”- szólalt meg az egyik, valószínűleg a vezető. - Csak a nyanya! Te srác ideülsz, és iszol velünk! - röhögtek.
- Én vagyok a Szovjetunió főtitkára, és egyszemélyi vezetője. Visszautasítom ezt a hangot. Kifelé! - ordította a felháborodott Gorbacsov.
- Blablablabla blablabla blalala - jött a válasz.
- Nem tűröm ezt az aljas inzultust! Azonnal … - kezdte Gorbacsov, mikor elhangzott az első pofon. Aztán jött gyorsan a többi.
Beállt a csend.
- Aranyom, táncolj egy kicsit! Na, ne szégyelld! Vagy te olyan jó nő, hogy tetsszél a magunkfajta, egyszerű dolgozónak. Igazam van? - kérdezte komolyan, aggódó arckifejezéssel az iménti alak. És a nő szép lassan, majd egyre dinamikusabban elkezdte a táncot. A férfiak tapsoltak, itatták, játszottak egy kicsit vele.
- Gorbikám, hogy gondoltad te ezt az amerikai bizniszt? Mi? És minket még csak meg se kérdeztél? Mégis mit gondoltál magadról, ki vagy? És hol élsz? New Yorkban, meg Las Vegasban, igen? - kérte számon mosolyogva, teljesen nyugodt arccal az iménti személy Gorbacsovot. Közben az egyik hirtelen felhúzta a géppisztolyát, és belenyomta az asszony szájába. Gorbacsov megállt, nem mozdult tovább.
- Megteremtettem a demokratikus Szovjetuniót. Bevezettem az alapvető szabadságjogokat. Felemeltem a népet! - kiáltotta hirtelen a férj.
- És ki kért téged erre? Mert Amerika nem, az biztos. A szovjet nép se, mert ez nem nép, hanem rabszolgasorban vegetáló, emberszabású csürhe. De a kommunista párt se, mert az mi vagyunk. - jött a nyugodt, kiegyensúlyozott válasz.
- Amerika, és a nyugati világ érdeke a stabil, demokratikus Kelet-Európa. Ezt teremtettem én meg - vágta ki Gorbacsov a rezet.
- Amerika érdeke egy korbáccsal rendben tartott ruszki csürhe, aki azzal ijesztgeti Európát, hogy háborúzni akar. Ezért az USA, és a Nyugat rengeteget áldozott. Most oda minden. Újra kellesz kezdeni. Neked véged van, azt tudod, ugye? - vigyorgott az iménti, ápolatlan, barnás arcú valaki. - Akkor kezdjük az asszonnyal. Egy golyó elég lesz neki.
“Csatt!”- kattant a géppisztoly csapószege, amint a fegyvert tartó katona elhúzta a ravaszt.
Hatalmas hahota. Nevetett, és koccintott mindenki, Gorbacsovot kivéve. Ő csak nézte, nézte a földre zuhant nőt. A szép, intelligens, csupa jóindulatú arcot. Élettelen volt.
- Csak játszottunk. Nem volt golyó a fegyverben. Nem tudtuk, hogy ilyen nagy hűhót csapnak ilyen kis semmiség miatt.
Ezzel a csapat vezetője elkapta a literes vodkásüveget, és a földön fekvő nő képébe öntötte az összes piát. Az a szerencsétlen valahogy észhez tért. Megmozdult. Látható volt azonnal, hogy baj van. A bal oldala lebénult.
Gorbacsov odaugrott a nő mellé. Ölelte, csókolta, simogatta. Semmi nem érdekelte már. Csak az asszony.
A katonák átmentek a másik szobába, ott iddogáltak tovább.
A gorbacsovéknál hagyott őr átkiáltott a többieknek:
- Jelcin nem hívott még? Bush se? Szólni kellene nekik, hogy siessenek, mert ez a szegény csaj nagyon ocsmányul néz ki. Még meghal a végén, pedig arról volt szó, hogy életben marad - zsörtölődött az őr.
- Ma este lesz majd a forradalmi felvonulás a Vörös-téren, ahol Jelcin megmenti a demokráciát. Mi állítólag le leszünk verve, Gorbacsovék meg vissza kell, hogy menjenek néhány hétre. Nem?! Nem erről volt szó?! - kérte számon a többieket egy másik katona. A nyomaték kedvéért az üres üveget szétverte a fején.
- Hurrá! Éljen! - tört fel az üdvrivalgás a csapatból. Az iménti katona elmosolyodott, tudta, hogy nagy dolgot művelt, viszont továbbra is szerény arcot vágott, úgy tett, mintha nem tudná miről van szó.
Teltek-múltak az órák, már hajnalodott, mikor megjött Jelcin telefonja. A puccsot leverték, az átállást elfogadták, gorbacsovékat pedig lehet szállítani Moszkvába. Vigyázni kell rájuk, nem szabad verni őket, és nem lehet velük erőszakoskodni.
Hirtelen felcsöngött a telefon. Barbara Bush volt a vonal másik végén.
- Halló, itt Mihail Gorbacsov … Barbara?”
- Igen, én vagyok. Hallottam mi történt, úgy aggódtam. Csak nem történt valami bajuk? Remélem nem! - érdeklődött Barbara Bush.
- Á, ugyan. Minden rendben. A feleségem olyan nyugodt, hogy most is alszik. Teljesen rendben van.
- Hál’ Istennek! Higgye el már nagyon aggódtam maguk miatt. Írtam gyorsan egy levelet is, remélem hamarosan megkapják, amiben küldtem egy kis készpénzt, meg egy amerikai mendékjogot, ami esetleg még hasznos lehet.
- Megkaptuk, még a puccs előtt. Köszönjük, hogy már a puccs előtt gondolt a puccs utánra … - válaszolt a fáradt, megtört Gorbacsov. De már nem volt kinek. A másik oldalon közben lerakták a telefont.
A pár pedig, az egyetlen, aki hitt abban, hogy Oroszországban is lehet demokrácia, repült a cél, az új demokrata főváros: Moszkva felé. Ahol már Jelcin volt az úr. És a maffia.
Vagyis a demokrácia.
