Hidegtől vörösre csípett arccal szállt fel a metróra. Húsz éves volt és gyönyörű.
Körül sem nézve lehuppant az első szabad ülőhelyre, majd az ölébe fektetett táskájából, rövid kotorászás után, elővette legújabb szerzeményét.
A szemben ülő középkorú, öltönyös férfi elkerekedett szemekkel meredt laptopja felett a lányra. Hitetlenkedő arckifejezése gyorsan átváltozott a tisztes polgár felháborodott fintorává. Nagy erőfeszítéssel fordította vissza tekintetét a monitorján futó reklámokra. Nem bírta sokáig. Ismét ránézett a magát cseppet sem zavartató lányra. A szája kicsit kinyílt. Nyelve hegye újra meg újra kibukkant, ahogy megnyalta az ajkát. A belső oldalon ülő kövér nő mélyen elmerült egy szappanopera aktuális folytatásában, így csak most vette észre, mi is folyik mellette. Elvörösödve tette a retiküljébe a térhatású kivetítőjét. Termetét meghazudtoló fürgeséggel pattant fel, és ment három sorral hátrébb.
Már a távolabb ülők közül is többen felfigyeltek a nem mindennapi jelenetre. Egy öreg nénike botjára támaszkodva tipegett előre a hátsó sorok valamelyikéből. Persze, mindenki tudta, hogy csak leskelődni akar. Az öregasszony nem titkolt kíváncsisággal vette szemügyre a leányt. A legtöbb utassal ellentétben az ő arcán nem felháborodás, még csak nem is csodálkozás jelent meg. Megértően mosolygott. Volt idő, mikor ő is megtette ezt. Nagyon rég, de ő is volt húsz éves. Nosztalgikus gondolatokkal eltelve csoszogott vissza a helyére.
A másik oldalon egy kissrác böködte anyját. „Anya, mit csinál az a néni?” – kérdezte most már sokadszor. A negyven körüli, ápolt nő próbált halkan beszélni a gyerekhez, de az láthatóan nem volt elégedett a válasszal. – Majd otthon apád elmagyarázza. Most gyakorolj inkább a game-boyoddal! Nézd, három katonát már megint életben hagytál az előző pályán. Hogy akarod így megnyerni az iskolai bajnokságot?! – zárta le a témát. A vele szembeni ülés szabad volt. Gyorsan átültette gyereket, aki így, egy teljesen ősz férfi mellé került, háttal a zavarba ejtő látványnak. Az anyja megpróbált a monitorjára koncentrálni, amin éppen a következő szezon divatját taglaló beszélgető műsor ment.
Az idős férfi egyetértő bólintással nyugtázta a helycserét, majd közelebb hajolva, suttogva kérdezte a nőt: – Mit gondol, nem kéne szólni valakinek? Ha már nem bírja ki, legalább megvárhatná, míg hazaér. Nincs igazam? – nézett kérdőn a nőre, aki egyetértett ugyan a férfival, de nem akart semmilyen hivatalos ügybe keveredni.
A szerelvény megállt egy állomásnál. Három, tizenöt év körüli, a legújabb divat szerinti bőr szerelésben feszítő suhanc lépett a kocsiba. Egymást túlkiabálva beszélgettek a legfrissebb on-line játékban rejlő lehetőségekről és a szabályok szerint elérhető pontszámokról. A vita azon támadt köztük, hogy egy sima járókelő fejének szétloccsantásáért ugyanannyi, vagy kevesebb pont jár-e, mint egy ellenséges utcai banda tagjának kivégzéséért. A legmagasabb, megelégelve a meddő veszekedést, feltűrte a dzsekije ujját és bekapcsolta a bőre alá ültetett mini kivetítőt. A fejmagasságban megjelenő menüből kiválasztotta a játékszabályzatot, amit akadozva betűzgetni kezdett. A másik kettő ekkor már nem rá figyelt. Észrevették a lányt. Zavartan egymásra néztek, majd megint a lányra. Meglökték a betűkkel nehézkesen birkózó társukat. Eleinte kamaszos vigyorgás mögé rejtett elképedéssel, majd tátott szájjal bámultak.
A kocsiban ekkorra már tapinthatóvá vált a felháborodás. Mindenki leplezetlenül őt nézte. Lehajtott fejéről a hosszú, szőke haj időnként előreesett, függönyként takarva arcát. Amikor visszarázta a dús sörényt, látszott, ahogy az ajkát harapdálja.
Megállt a metró.
A lány felpillantott, és végre észrevette, hogy valami nagyon nincs rendben. Gyorsan megigazította a ruháját, és az éppen nyíló ajtóhoz szaladt. Csak a peronon tette el a friss zsákmányt, amit az öreg zugárustól vett.
Egy régi, rongyos, szakadozott könyvet.
