Izmaim pattanásig feszülnek. Fejemet lehajtva igyekszem ellazítani magam, de az ereimben vágtató adrenalinnak nehéz parancsolni. A szemem sarkából veszem észre a lassan felemelkedő pisztolyt. Próbálom csillapítani remegő lábaimat, miközben érzem, hogy minden a következő másodperceken múlhat. Nem szabad a lövés előtt kitörni. Mint ahogy az is biztos kudarchoz vezetne, ha csak egy szemhunyásnyit is késnék. Minden testrészem, minden sejtem egyetlen cél érdekében működik. A lövéssel egyszerre kell kirobbanni. Utána már nem lesz más dolgom, mint akár izmaimat szétszakítva is rohanni a közelinek látszó, mégis kegyetlenül messze húzódó fehér csík felé. Lassan elhomályosul előttem a világ, és nem látok mást magam előtt, mint a biztonságot jelentő sávot. Előttük kell odaérnem! Egyszerűen muszáj! Tisztában vagyok vele, hogy üldözőim nem kegyelmeznek, ha utolérnek. Kíméletlenek, gyorsak és mindenre elszántak. Akárcsak én. Nem hagyom, hogy kárba vesszen az a sok év, amíg eljutottam eddig. A feloldozást, szabadságot jelentő fehér csík megpillantásáig. Ma este már szabadon lélegezhetek. Nem. Szabadon fogok lélegezni!
Sokkal inkább érzem a lövés keltette hullámokat, mint hallom magát dörrenést. Mire felfogom, hogy sikerült, már száguldok is. Nem nézek hátra, de tudom, hogy jócskán lemaradtak. Szinte látom magam előtt a kétségbeesett arcukat, ahogy tekintetüket hátamra szegezve próbálnak utolérni. Lépésről lépésre nő az előnyöm. A lábam szinte nem is érinti a vöröses talajt. Nem is rohanok, hanem már-már repülök. Nem hittem volna, hogy ilyen sebességre képes a testem. Valami soha nem érzett könnyedség önt el. A gravitáció törvényét pár szökkenésre figyelmen kívül hagyom. Lebegek. És közben száguldok. Már nem hallom a lihegésüket. Közeledek a célhoz. Még nyolcvan méter. Még hetven, de mi ez? A lábaimból, az ég tudja, honnan jött erő hirtelen eltűnik, és lépéseim nehézkessé válnak. Lelassul a világ. Minden levegővétellel égő fájdalom járja át a tüdőmet. Zihálok.
És ismét hallom őket. Közelednek. Észrevették a megtorpanásomat, és minden erejüket beleadva próbálnak közelebb jutni hozzám. Megint hallom a lépteiket és most már a lihegésüket is.
Pedig már az út felén is túljutottam…A kétségbeesés új erőt önt belém. Megnyújtom lépéseimet és lassan, kínlódva nő a távolság köztem és az üldözőim között. Még harminc méter… Már tisztán látom a csík mögötti rugalmas fal részleteit. Még az előttem százszámra próbálkozók testének lenyomatát is felfedezni vélem, bár jól tudom, hogy ez lehetetlen. Ilyen sebességgel biztos, hogy nem tudok megállni előtte.
Csak egyszer érjek el a csíkig. Még húsz méter, és én ismét száguldok. Érzem, senki nincs már a nyomomban. Lélekben már lemondtak rólam… Még tíz méter. Már érzem a szabadságot. Az öröm megháromszorozza erőmet, és az utolsó métereket a levegőben úszva teszem meg.
Átjutottam!
Irtózatos sebességgel vágódok neki a falnak.
Fájdalmat nem érzek, a fal elfogadja testem, és lágyan körülölel, majd a következő pillanatban visszalök, és én remegő lábakkal, kínzó légszomjjal küszködve fordulok meg, hogy kudarcuk felismerésének pillanatában lássam az arcukat.
Szabad vagyok.
Hát ennyi.
Így nyertem meg a százméteres síkfutás olimpiai döntőjét.
