Az utca kávéillata
A fenyegető hétfő reggel kényszerítette uralma alá városszerte az ébredőket. Talán egy másik, kevésbé dermesztő városban…- gondoltam a tükörbe meredve, - talán egy másik városban nem is hétfő reggel van. Biztosan létezik egy olyan hely, ahol nem tesznek mesterségesen különbséget nap és nap, perc és perc között, hiszen ezek úgyis teljesen egyformák. Ebben a világban nem képzelte el az ember – vagy talán nincs is ember – önmaga stresszelésére az idő múlását, ennek megfelelően tartózkodott az óraszerkezet megalkotásától is. E magasröptű eszmefuttatásomat természetesen a percek sietsége rekesztette be, sípolással jelezvén a gyűlölt szerkezet, hogy most kellene a biztos egzisztenciát, karriert, előrelépést ígérő multinacionális cég kapuját átlépnem, szabad ember lévén az elektronikus bejelentkezést elvégeznem, hiszen már a munkaidő percei ketyegnek. Rettenetes felismerés ez! Végignézve magamon, már majdnem cipőt húztam a pizsamához, azért egy erőteljes arculcsapás (a sajátomra magamtól) visszaránt a józan gondolkodás világába, s a hálóöltözet vasalt szoknyára, nadrágra, blúzra, ingre váltása után külsőm már a cég légkörét idézi. Az előbbi „utazás” okozta időkiesést viszont csak jó néhány verejtékcsepp árán tudom majd behozni, s valószínű, hogy az eddig megszokott este nyolc helyett csak kilenckor lesz majd módom a kenyérkeresetet e napra vonatkozóan beszüntetni. Pár perc elteltével a XXI. Század nagyvárosát keresztülszelő villamos fapados ülésén rendezgetve szétrázódó, ám felszálláskor még a napi teendők köré csoportosuló gondolataimat, közeledek- éppen hatvan perce- a cég kapuja felé. A molekuláira hulló gondolatok teret engedtek valamiféle kezdődő megvilágosodásnak, az elméből való kitekintésnek. Kiemeltek a munkahelyi feladatok tengeréből, abból a sokaságból, amely felszippantja a tudatot, ketrecbe zárja a lelket, árnyékot emel a valóság elé. De talán a valóság ölt álruhát, s bujkál előlünk, hogy csak némelyek láthatnak mögé annak jelmeznek, amely napról napra színes ruhákba öltözteti a feketét. Vajon milyen vastag ez a jelmez? A mögötte rejtőzködő sejteti-e magát a világ számára, s beszivároghat-e hozzá az igazság íze, bűze? Emberek alkotta gépies, gépesített mindennapok gyötrik a Földet, ahonnan elmenekül a természet, mintha nem hinné, látni sem akarná a siralmat, amely hajléktalanná teszi őt.
Fékez egyet a villamos, a gondolat elszáll, az emberek leszállnak, mindkettő helyett jönnek újak, a természet siratja lángoló otthonát,- kit érdekel?! A felszállók arcizmai a rozzant jármű ütemére monoton zötyögnek az elhasznált csontokon. Az arcok szürkék vagy színesek a sminktől, izzadtak vagy púderezettek, egymásra néznek vagy nem, egymáshoz szólnak, vagy nem teljesen mindegy. Mi változik, ha hallgatnak, vagy ha beszélnek? A bábok, akik az imént leszálltak, s azok is, akik e majd’ széteső jármű lépcsőjén most lépdeltek fel, csak magukhoz szólnak, mégis másoknak mesélnek- tarka ruhákba öltöztetett, fekete lélekkel. Vastag az álarc rejti a frissen sminkelt nőt, aki hiszi, hogy krém juthatott a szemébe, és nem az elütött kutya látványa csalja a könnyet a pupillái közé, s túl rajtuk, hogy még a spirált is elmaszatolja – a franc esne bele! Kit ríkat meg egy állat teteme- talán hazafelé igyekezett volna, azóta kihűlt a reggelije. S mert naiv voltam és buta a viselt dolgokhoz, tekinteteket kutatva szétnéztem a villamoson, hátha valaki látta, s meg is látta a kis bundást az út szélén. Még a por sem érkezett megtelepedni fiatalságát sejtető puha, selymes szőrén, melyet még a kosz homályosította ablak is tüntetően az utazók elé tárt- volna. Az emberek fejében más gondolatok versengnek érvényre jutásért. Ma fontos az egyén és a döntései, hiszen fogyasztó! Mikor majd fáradtan hazafelé zötyög velem egy jelenlegihez hasonló jármű, a város por- és szemétmennyiségének elenyésző hányada már lágyan letakargatja a kutyát, mintha védeni próbálná a kocsikerekek holttesttorzító, lehengerlő nyomásától, amely pár óra elteltével az útburkolat felszínére simítja a selymes bundát, vele a szívet, a májat. A testnedveket beszívja a magyar aszfalt és a gumiabroncsok, amelyek, ha élőt ki nem kerülhetnek, holtat már minek?! Csak egy kutya volt. Lehet, hogy nem is várta senki haza, akkor meg nem jobb így neki?! A fájdalom az ő szerveibe ugyanúgy hasít, szúr, mint a mieinkbe?
Végállomás- ígérte közönyös hangon a mikrofon az utastérben, mire unottan, nyikorogva kinyíltak az ajtók (hányszor megtették már ugyanazt a sablonos, primitív mozdulatot), s az utasok gépies, robotszerű lépteikkel folytatják útjukat. Köztük én is. Várom már (magam is furcsállom), hogy átléphessem a cég kapuját. Próbálok magyarázatot találni e– ki tudja, milyen bűn vagy belső rothadás szülte- érzésre, miközben lábaim alá gyűröm az utca métereit. Talán az iroda kávéillata! – Villan át az agyamon a lehetséges indoklás, bár a finom, forró ital képzetére az ízét már nem idézhetem fel, mert csaknem egy, a járdán ülő, féllábú koldus- bevételszerzés céljából kihelyezett- kalapjába léptem, majdnem kiborítva annak tartalmát. Reggel lévén, nem mintha százfelé gurulhatott volna az aznapi kereset. A szerencsétlen ember eszembe juttatta, hogy rendelkezem felmenő rokoni ágakkal, mire kibéleltem lendületemtől még mindig billegő fejfedőjét mai kávém árával.
- Nézz már a lábad elé, te hülye! –biztattam magam, elmarasztaló fejrázással adva nyomatékot a figyelmeztetésnek. A főmozdulat során csak úgy véletlenül találkozott a tekintetem a pinceablakon óvatosan- hogy az üvegdarabok meg ne sértsék csontjaira száradt bundáját- kilépő cicával. Macska volt? Vagy inkább négylábú bőrbe bújt bélféregcsapat, amely- tekintettel jámborságára- hajléktalan rühatkák ezreinek biztosít egyre soványabb otthont. Lábaim gondolkodás nélkül kezdtek a túloldalon lévő vegyesbolt felé hurcolni. Hittem, hogy sikerül a kis árva úti célját kifürkésznem, s legalább addig nem rajta keresztül, hanem csak mellette halad el az autók tömött sora, amíg némi felvágottal felidéztetem vele a rég elfeledett evés érzését.
Furcsa ez a mai reggel! Valami sötét erő taszítja ki lelkemből a békét- talán soha vissza sem talál-, s hozza helyére a gyűlöletet. Féktelen ellenszenvet az ellen a molett úri hölgy iránt, de inkább hájában és parfümjében fürdő tehén iránt, aki tizenöt perce kér egyik, másik, harmadik fajta húsféléből tíz-tíz dekagrammot, minden választás előtt egy-egy perc gondolkodási és mosolygási időt szavazva meg magának. Honnan is sejthetné a négylábú éhező, hogy mekkora meggyőzőképességgel kell rendelkeznem önmagammal szemben, hogy ne lökjem fel ezt a beképzelt pávát az ő életben-maradásáért, de legalább egyszeri jóllakásáért.
Az elemózsiát éppen a cica előfordulásának ablakába helyeztem, mikor az úton elhaladó négykerekűek között átbámészkodva az utca túloldalára a kis bélgiliszta-gazda besárgult, valaha fehér szőrzete tűnik fel, amint egy, az otthonát e városrész padjaira költöztető személytől kenyérfalatkákat kunyerál- eredménnyel. Sorstársak, segítik egymást. A morzsákért valószínűleg dorombolás a fizetség.
Az utóbbi percek kiseperték orromból a kávéillatot, de persze arra nem jöttem rá, hogy miért jó nekem az irodában, hacsak nem a borzalmas utca üldöz lélekben is a munkahely felé. Látszik már kereszteződés, a fény, a sötétség vége, ahol divatházak sokasodnak, árengedményekkel kecsegtetnek, az emberek nem padokon laknak, a plakátokról boldog emberek unszolják belénk a jókedvet. Ennek a jelmezbálnak a szennyét két házsorral arrébb túrják. Magasak az épületek, sokat takarnak.
Párok jönnek szemben, haladnak el mellettem. Az egyik azt kérdezi a másiktól: neked fájt, mikor belőtték az orrpiercinget? Jönnek mások, kérdezik megint- miközben annak a járókelőnek szitkai áramlanak dobhártyájuk felé, akinek kabátjára sodorta a szél égő cigarettájuk hamuját: hallottad, megrendezték a robotok football világkupáját….
De szívesen belépnék már azon az átkozott kapun! A járó-kelők félelmetes sokasága, mintha ellenséges csapatok egyesültek volna, üldözi a testem, gondolataim elől szaladna legszívesebben a lelkem.
Borzongató ridegséget szuszog a város fölé magasodó cégóriás. Mert végre, végre látom már közeledni! Ablakai ravaszul kacsintanak a lábainál nyüzsgő városra: ha kinyitom kapuimat, besodor benneteket az ár, s jóleső böfögésként hagyja el torkomat utolsó, átkozódó sóhajotok. Hová illant el az orromból az iroda kávéillata, de a megnyugvást is magával ragadta, amely néha a székembe huppanva feledtette erővel velem elmém sanyargatásait. Most már nincs visszaút! A jobb lábam ujjai nem zsibbadnak el, mi van veletek, bal oldaliak? -Fogócskázzatok lábaim! Ki éri utol a másikat? Rohantak velem a görnyedt hátú patkányok bűzéből a fennhéjázó óriás kávéillattól émelygő szájába, ahonnan a fogak között megrendezett rövid torna után irány a gyomor. Az itt, és egyéb csatornákban töltött idő ugyan nem több néhány óránál (nyolc-kilenc), aztán szabadok megint a rabok, de mégis más az ábrázatuk emésztés után…
Méla undorral bólintott a portás, kizökkentve elmélkedésemből. Valami hidegrázásféle dörgölőzött a hátamhoz, nem tudtam, hogy az emberi arc, a cég bejárata vagy a rettenetes garat képzete váltotta-e ki. A kávéautomata mellett elhaladva tompa émelygés során felidéztem tegnapi vacsorám miben létét. A máskor csábítóan aromás forró ital most az embert felőrlő gyomor maró emésztőnedvének tűnt.
Bután mosolygó arc ugrott elém a folyosó egyik szegletéből: mi baj- kérdezi- mintha vágóhídra vinnének…. Hangszálaim semmiféle feleletet sem voltak képesek kipasszírozni maguk közül, így azon kezdtem töprengeni, hogy én magam vajon hány embernek okozok az enyémhez hasonló rémálomszerű utazást. A lehetséges válasz helyett sokkal inkább szembesültem volna valamelyik halálnemmel, azzal a kikötéssel, hogy ne saját kezeim közvetítsék számomra, ahhoz ugyanis gyáva vagyok. Ahhoz is gyáva vagyok. És ahhoz is, hogy ne hallgassam meg e pillanatban érkezett kollégám lelkesen közvetített problémáját munkánkkal kapcsolatban. Pedig már nem érdekel. Hirtelen az este kilencig húzódó irodai tevékenység is kedvemmel ellenkezni látszik. Gyengeségem nem engedi visszautasítani kollégám legújabb mobiltelefonja által nyújtott lehetőségekről szóló információáradatot sem, de félek megtudakolni, hogyan is áll ő a kóbor háziállatokkal. Mintha nem tudnám a választ! Fél órával ezelőtt az utcáról ide menekültem- az oroszlántorokba- mondván, itt legalább ismerősök között vagyok, beszélgetünk egyet, hiszen őket is ugyanazok a fogak őrlik, mint engem. De ők jobban állják a rágást. Idegenek lettünk. Régen bátornak hittem magam, mert nem féltem a sötétben. A világos utcán mégis félek, nem mernék ott lakni, a padokon, a szabadban, inkább leszek egy feneketlen gyomor végterméke. Érzem, hogy elpirulok, szégyellem magam a cicát etető koldus előtt. Én csak ma álltam sorba először párizsiért. Talán ébredek egyszer én is a patkányokkal, újságpapírokkal takarózva- szigorúan csak fekete-fehér lapokkal, nem szeretem a színkavalkádot, majd, ha már jóllakott ez az alattomos fenevad, s kiköpködi a megcsócsált embereket, és szeméthegyeket hagyva maga mögött odébbáll, friss falatokat, könnyebb ételt keres.
A múlt havi értékesítés adataira loccsanó kávé friss levegőt követel. Az emeleti ablakhoz léptem, és most én is a város fölé magasodtam. Csak a magam szemében süllyedtem ezen a reggelen nagyon mélyre.
