Tyron G. Clam :
A toll.
„Alaptörvény: A pokol nem vész el! Csak elszabadul..”
XXII. századi űrhajós grafiti
A szolgálat kezdett halálosan unalmas lenni, mint mindig. Az első négy órát módszeresen elütöttem azzal, hogy törzstisztem, Anita Jankova egyenruhába feszített idomait mustrálgattam a közelgő éjszakára gondolva. Ennél igézőbb egyenruhás nő már szerintem is nem lehet.
Néha az overál alá vizualizáltam kerek melleit és a köldökéből lesikló hosszú kígyótetoválás vonalát. Az űrállomásra való felvételem után második legnagyobb sikeremnek az ő tavalyi becserkészését tartottam. A harmadik az lenne, ha pár év múlva elvehetném. Gyönyörű, okos, és ravasz. Pont, mint én, pont az esetem.
A képkivetítős szemüveggel kombinált sisakja alól kiívelő fitos orra, és az érzéki szája is segített háromnegyed óra agyhalál közeli űrfigyelés átvészelésében. Amikor is beütött a ménkű, és valami kivágta alólam a padlót. Talán pont az, ami a villanyt is. Ebből kellett most valahogyan feleszmélnem.
Furcsa, hogy a szirénák hírtelen felüvöltése képes egyszerre több halmazállapotú anyagcsereterméket is megfagyasztani egy emberben. Ami első pillantásra rossznak tűnik. De utána rájössz, hogy az igazán rossz az, AMIT JELEZNEK!!
A padló szerencsére felfogta az esésem így kicsi, táncoló fénypontok tarkíthatták a nagy büdös semmi látványát. Korom sötét, ordításokkal fűszerezve. Nem hittem, hogy hiányozni fog, míg be nem kapcsolt a vészvilágítás. Csend persze nem lett.
Az Egyesült Űrfelderítési Hivatal állomásának Katonai-tornya fogadott. Ketten próbáltak valahogy feltápászkodni a földről (ami egyéb iránt a mesterséges gravitációval generált, un. egyezményes lent volt).
Nehezen tudtam csak felidézni azt, ami történt. Szolgálatba álltunk, és keményen figyeltünk kifelé a fekete semmibe, vagy ahogyan a földi ember költőien hívná az Űrbe. Azután valami jó harminc centivel odébb dobta alattam a tornyot, és engem is, de az ellenkező irányba. A biztonsági srác estében géppisztolyával ügyesen kitárazott a kommunikációs, és az érzékelő állomáson. A kezelőszemélyzet kósza érintésével. A többiek pedig székeikbe szíjazva sikítoztak, mint én.
A vége sötétség, és hangzavar. Utána bordó derengés omlott le a plafonról mindenütt, a vészfény.
Összegezve: „Köszönöm istenem, hogy megint hagytál eszméletre térni!” Szédülök, mint a fene! Diagnózis: Agyrázkódás. Főtünet: komoly dezorientáció. Hogy mondja a nagykönyv? Hangos identitásismertetés, és helyzet lokalizáció a leggyorsabb feleszmélési módszer. OK, ha csak ez kell..
- Arthur Kornstein állomásparancsok vagyok. Az földet védelmező EŰH űrállomás katonai tornyának ügyeletes parancsnoka. Önállóan felelek a Föld körül keringő teljes nukleáris, és lézer arzenálért. Még akkor is, ha a Föld megsemmisül. A bolygóm mától hadban áll egy idegen hatalommal, szolgálatom alatt én irányítom a védelmet. Nem kevesebb, mint egyetlen hatalmas űrállomás egyetlen kicsi tornyát. Amit valami most rendesen eltalált. És ettől nagyon rohadt egy napom lett hirtelen. – Mormogtam, de semmi nem lett jobb? Sőt!
Tudta valaki, hogy vörös fényben a vér fekete? Mert, hogy az. Még akkor is, ha kékes szikrák pattognak körülötte szétcincálódott kábelekből. Háború ide, vagy oda. Nem szívesen tér ilyen környezetben észre senki. De KELL.
Az emberi faktort gyakran felülmúló számítógép most is mindenkit megelőzött a problémák feltárásában.
- Figyelem, teljes személyzet! Ütközési riadó. Ütközés! – a megnyugtató, és gondoskodó női komputerhang. Kicsit későn szól talán, ám halálos nyugalom-mal. Lehet a világ legtermészetesebb dolga, ha egy nyolcszáz fős űrállomásnak ennyire neki megy valami? Szerintem: NEM!!
Miért van az, hogy ilyenkor az idő nem áll meg, a téboly halad tovább.
Páran – élükön a biztonsági emberrel - kitartóan üvöltözve az ajtók felé támolyogtak, mintha lenne értelme kirohanni az űrbe.
Egy hang azt súgta, időszerű lenne, ha értékelném a helyzetet, motiválnám az alám beosztott személyzetet. Irányításommal ellencsapást mérhetnénk az ellenségre, és szájonárá minden bajomnak...
Vagy a többiek után rohanjak, ki innen a fenébe? Nehéz a döntés. Nagyon nehéz.
Hogyan térjek gyorsan magamhoz, és legyen egy jó gondolatom? Az eszköz körmönfont, és egyértelmű.
Régi szokásom: Ódivatú fénytollam egy spéci tartójába rejtek egy kevés komponált neuro-stimulánst. Elég megnyomnom egy rejtett kapcsolót, és felszippantom az orromba. Onnan az anyag a nyálkahártyán át befut az agyba, és ott szét. A hatás azonnali, egyszóval: Waoow!!
Tudom, sokan azt mondják, hogy ez kicsit rázós egy űrállomáson, mert, ha hirtelen visszaáll a súlytalanság, amikor a két komponenst egyszerre magadba nyomod könnyen vége lehet az embernek. De az egész élet egy nagy kockázat, nem? Amúgy a Katonai Torony egy többszörösen levédett objektum! Itt tuti-biztos nem száll el a csak úgy a g. (Mármint a gravitáció űrhajós szlengben. Érted?)
Ha pedig a Londoni dekrétumra gondolsz, hát az sem veszélyes igazán.
Legalább is, amíg csak stimulánst szedsz. Állítólag a balkáni programozók fele huszonöt felett már nyomja ezerrel. A japánok náluk is rosszabbak. Azok már függőként jönnek világra! Miattuk fogadnak el hallgatólagosan az állomáson egyes stim'-eket. (vagy a népszájban "Munka-Drogokat") Szinte nyilvánosan kaphatóak még itt fent is. Nélkülük talán az egész űrprogram meghalna. Annyi kitétel van, hogy katonai szolgálatban tilos használni. Az űrből haza toloncolják érte az embert a földre, otthon pedig bírság. Az előmeneteli siker azonban nekem megér ennyit, ezért rejtegetem.
A sima drog viszont már teljesen más tészta. Londonban a nemzetek űrkultúrájához Kína azzal járult, vagy erőlködött hozzá, hogy elfogadtatta a Dekrétuban a" Narkó passzust", ami annyit tesz, hogy a munkadrogok, vagy stimulánsok enyhe megítélése mellett az „egyetemleges narkotikumok” élvezete, kereskedelme az űrben, már azonnali kivégzéssel jár.
De ettől nem kell félnem, mivel mindig az aktuális un. Hivatalos Serkentőlistán szereplő anyagokat töltöm a kis szerkezetembe. Soha nem vallanám be magamnak, de ezek nélkül nem sikerült volna a felvételi, de még a diplomáim fele sem. Ha valaki talpon akar itt maradni, vagy nagyon kell tudnia a dolgát, vagy nagyon kell tudnia csalni. Mindenkinek meg van a maga kis trükkje a túlélésre a ranglétrán. És most újra szükségem is van rá.
Nem vacakoltam tovább az elmélkedéssel.– Gondolkodom, tehát szívok! Szipp..
Hohó! Mégis forog a Föld! – na jó Mi forgunk szépen, lassan, csak a főablakon kitekintve ez fordítva látszik. Nagyon üt ma ez az anyag!
„Ohh Yeah! I can bougie!”- Nincs is olyan nagy baj. Nézzünk újra körül és oldjuk meg a problémát.
- Urak! – Fordultam a zsilipnél lábatlankodó férfiakhoz. Mint a nagykönyvben: hangom nyugalmat sugároz, magára vonja az alárendeltjeim figyelmét, és csak alig hangosabb egy geodrogénüzemű rakéta startjánál. – Takarodjanak vissza a helyükre! Kárjelentést kérek AZONNAL! És a sebesültek ellátását MÁRIS! – a hatás pillanatnyi csend, és bamba nézések - Mit bámulnak?! Akinek nem tetszik, kimegy sétálni, és visszajön az állómásra, ha jobban érzi magát. De azzal nem segít sem magán, sem másokon. –szép mondat volt, pláne tőlem, ráadásul így szétszívva. És eredményes is.
- Őőő. Nekünk jött valami Uram. – Harris fájdalmas nyavalygása. Struktúra, és létfenntartási állomásfigyelő. - Valószínű meteorok vagy szilárd, nem energia alapú lövedékek..
Ez megkésve is hasznos információ. Ilyesmire is számítottam. Ökölnyi méretű mini-meteorok, kábé a fénysebesség kétharmadával kilőve.
Van, ami rosszabb annál, ha egy űrháború első ellenséges támadását kell várnod. Ha neked is kell rá válaszolni.
- Értettem. – Székemmel Anita felé fordultam. - Jankova törzstiszt! Mi van az energiával és kommunikációval?
- Szerkezeti összeköttetések megszakadtak a főállomással. De a nyomás, levegő, és a gravitáció rendben. Gyakorlatilag a támadáskor lerepültünk az állomásról uram. Energia ellátás, rádió, és tele-vírt kapcsolat megszakadt az állomással és a Földdel is. A vészenergia aktív. – ügyes kislány! Nagyon bírom Anitát. Érteti a dolgát, és nem csak szolgálatban. Okos, de néha túl bevállalós. - A Védelmi Állomás belső energiaforrása sértetlen. Indítom a saját reaktort! Öt, négy, három, kettő, egy. Energia!
Halk zúgás hullámzott végig a tompa-vörös vészfényben úszó központon. A lámpák lekapcsoltak, majd fehér ragyogással újra fel. Lett végre normális fényünk, és néhány új szikránk is a kibelezett monitorokon. Kezdtem optimista lenni.
- Kowalszky! Jelentést! Fegyverek, és az érzékelők állapota?
A válla csúnyán véres volt. Nesze neki ’sebesült ellátási parancs’. De nem izgatott annyira, csak az állomása.
- Uram! Kiment majd minden strukturális érzékelő rendszer. Csak felszíni letapogató maradt épen. Gömb-sémás távolodó letapogatást indítok.
Kis szünet. Várta az eredményt, vagy csak sok vért vesztett.
- Nem érzékelek semmilyen felismerhető emberi űreszközt…
Na tessék! Nem csak, hogy észrevétlenül idejöttek, és simán eltalálták az állomást. De totálisan meg is semmisítették, mi éltük túl egyedül az egészet. Egyelőre.
- Mit lát még? Csak van odakint még valami, ha más nem az, aki ránk lőtt.
Ügyeltem rá, hogy úgy beszéljek az ellenségről, mintha egyedül lenne. Pedig lehet akár nyolc millió hajó is odakint. Alkalmazott pszichológia egyenesen a kézikönyvből. Közben ő folytatta a jelentést:
- …lézerek, silók bevethetőek. Energia levezető burok aktív a torony körül. A lézereket bírjuk vele egy darabig, de ha kapunk még egy ilyen találatot, akkor vége mindennek és...
Annyira nem volt jó ebbe belegondolni. Újra rábuktam a tollam végére. Extra-szipp.. Mi jöhet vajon még? Erre ez az őrült Kowalszky üvölteni kezdett, mint akit ölnek. Belegondolva igaza lehet:
- …azonosítatlan objektumot észlelek föld körüli pályán! A letapogató visszaverődéseiből ítélve fémből, és egy kompozit szerű anyagból van. Elég nagy Uram! Felénk nincs semmilyen észlelhető aktivitása.
Na hoppá! Itt a kicsike. Fogadok vár valamit. Azt hiszi, hogy nincs mitől tartania? Támadt egy roppant eredeti ötletem:
- Kowalszky! Lézerek, rakéták irányoz és feltölt. Amint kész TŰZ, ami csak a csövön kifér!! Jankova, adjon át minden kakaót a lézerbe! Nyomás, amíg nem fejezik be velünk, amit elkezdtek!
- Értettem Uram! Célpont képernyőmön, bőven az optimális hatótávon belül. Rakéták irányozva, követőrendszer működik. – Kapkodott. Helyes, jobb is, ha siet. - Lézerek bevetése lehetetlen. Támadó a holttérben van.
- A holttér?
Kitalálom: Pont a torony néhai állomás felé néző fele? Ez Szép! Nem tudom van-e orvosi szakszó a berezelt, izgága stim'-esre, de az ÉN VAGYOK. - Akkor adja nekik a rakétákat! Mindent, amit tud! Máris, és ne tököljön!
Szirénák, és tompa rezdülések jelezték, a rakéták indulását. A főmonitor, aminek eddig nulla figyelmet szenteltem, átváltott a rakéták távolodó, majd lassan a cél felé forduló okkersárga háromszögeire. A rendszer visszaszámlált a becsapódásig.
Valamiért kezdett minden összefolyni a szemem előtt. Sokkal jobban megdobott ez a stimuláns, mint amennyire kellett volna. Keményebben talán, mint valaha. Pedig tegnap ugyanez az anyag frankón szolgált. Próbáltam kipislogni a kuszaságot. Mikor ez félig-meddig sikerült megláttam a kicsinyítési mértéket a stratégiai képernyőn. Rá kellett jönnöm, hogy nincs ám olyan messze az a néhány pont egymástól. Mármint a leszakadt torony, amiben vagyok, az ellenség, meg a rakéták. Éppen ellenkezőleg! TÚL KÖZEL VAGYUNK AHHOZ A TETŰHÖZ!!
A számítógép - ismét higgadtan- darálta az időt visszafelé. Izgalmasabbá tette az helyzetet az idegen hajó lassú fordulása is, mert lehetővé tette a számítógépes azonosítást.
- Uram. Az Idegen objektumot a rendszer felismerte, mint az EÜH űrállomását! Eddig a roncsolt felület volt a lokátorernyők felé fordulva, ezért nem tudtuk azonosítani.
- Istenit!! – Kiáltottam bele a hirtelen támadt fagyos csendbe, amit egy hang tört csak meg, émelyítően nyugalommal. A rakéták
- Öt. Négy. Három... Most sülök csak igazán barnára. Fene essen az egészbe!
- Kowalszky! – Kettő. Egy.. - Rakétákat megsemmisíte.. –Becsapódás.
- ÜTKÖZÉSVESZÉLY! ÜTKÖZÉSVESZÉLY! ÜTKÖZÉSVESZÉLY!
Minden megrázkódott, akár az ütközésnél. Fájdalmasan fehér fény borított el, utána sötétség...
Eltelt néhány perc hang és fény nélkül. Amit az oktatók talán – egyébként hatékony - hatásgyakorlásként programoztak a szimulátorba, utána minden képernyő éltre kelt a SZIMUNÁLCIÓ VÉGE, ÁLLOMÁS MEGSEMMISÜLT, ELLENSÉG SÉRTETLEN felirattal. Ezt most elcsesztem, úgy igazán…
Mitchel Welldrift kiképző százados hangos bakancsdübörgés közepette rontott be a terembe. És persze azonnal mellette termett helyettese Bob Haskins hadnagy, aki eddig a monitorokat szétlövő biztonsági embert játszotta.
- Kornstein! Maga veszett állat! Mit nyomorultkodott itt nekem össze?
Köztudott, hogy egy EŰH kiképzőt nem könnyű kenyérre kenni. (Egyrészt, mert egy szupernóvába kell vinned, hogy megolvadjon a szikla, amiből van. Másrészt ott meg elpárolog a kezedből a kenyér. Nem beszélve rólad.)
- U-Uram mindent meg tudok magyarázni. Nekünk azt mondták ez Ha-harci Szimuláció lesz. –dadogtam éppen csak nem inogva.
- Kuss. Na és ha azt mondtuk, attól még hazavágta a maradék űrállomást NEM?!
- De-de uram ez.. - szép összetett mondat, igazi vizsgazáró beszéd.
- Ne hebegjen nekem kadét! Mindent láttam: Egy meteor megrongálja az állomást, és letépi róla a maga tornyát. Erre maga minden gondolkodás nélkül szétlövi a maradékot! Meg mellé sajátmagát. Még csak meg sem várta az ellenséges hajót, ami ez után jött volna a szimulációban. Figyelemre méltó eredmény. Legalább is az ellenség szemszögéből. –levegővételnyi időre abbahagyta az üvöltést. De csak addig.
- Nagyon kíváncsi voltam hogyan vágja ki magát egy ennyire esélytelen helyzetből. És még jobban érdekelt, hogy hogyan tűri a stresszt. - Most először nézett végig a feszengő kadétokon. – Maga, meg a banda többi tagja.
- Félvak, egylábú kiscicák jobban teljesítenek, mint maguk! Kivétel Janvokva, maga még elment valahogy. – Nagyon belém vágtak a szavai, csak az utolsókra ébredt kis büszkeség a szívemben. - Na igen, az én csajom! - Közben ő tovább beszélt, valamiről..
- ... és akkor mit gondol mit mutatott a biomonitorja, mikor a tollát az orrához nyomta.
Ó, aaz istenit!
- Véletlenül egész idő alatt figyeltem. Tudja jól, hogy mennyire tilos a dopping, és a narkó egy űrállomáson. - Ekkor már fel-le járt előttünk. - Neuro-Stimulátorért a kizárást, narkotikumért kérdés nélkül a zsilipet kapja. Szóval most Haskins elkíséri az orvosiba. Tűnjön a szemem elől azonnal! – Kinyújtott hüvelykujjával lendületesen a háta mögé bökött.
Nem volt mit mondanom. A hideg zuhannyal végig korbácsolt, bűnbánó részeg néma belenyugvásával hallgattam. Szó nélkül kisétáltam a szimulátorból az orvosi felé, mögöttem a fegyveres kiképzőmmel. Tisztultam. Már nem olvadtak követhetetlenül egymásba az eddigi otthonomat jelentő fehér fémfalak lemezei.
Meg lesz a vérvétel, kimutatják a stim.-et, ami még biztos nem tudott bennem lebomlani. Azután kizárnak, és pont…
Valahogyan ezt is túlélem. Otthon nehéz lesz kidumálnom… de ez van. Az első induló hajóval irányt veszek a szüleimhez Rotterdamba. Anitát pedig majd felhívhatom a földről. Minden rendbe fog jönni…
Anita Jankova némán figyelte, ahogyan fiúja teljesen magába fordulva elkullog. Nyomában Bobbal. Nem tudta, hogy ilyen szigorúan büntetik a drogot az állomáson. Oké. Vagyis inkább elfelejtette egy kicsit. Néha ez-az kiesik a fejéből neki is. Ha eszébe jut, talán nem kever Arthur neuro-stimulátorához előző este amfetamorf drogokat. Vagy nem szól reggel az ágyban Mitchnek a tollról.
Art ugyanolyan törtető volt, mint ő, de maradi. Ha lebukik előtte, vagy üvöltő rohamot kap és beárulja, vagy mindhármukat megzsarolja a kiképzőkkel folytatott karrier-szex miatt. Egyiket sem akarta. Durva fintora a sorsnak, hogy ezért a véreredmény ellenőrzése után azonnal ki fogják végezni.
Csak, mert ő biztosra akarta venni, hogy Arthur elhasal ezen a vizsgán..
