Édes reményeink

Sütő Jánosné, Marika a nap második házasságkötésére készült. Bekapcsolta, majd újra elzárta a magnót. Az orsókat megfogva feszesre húzta a szalagot. Húsz éve volt már anyakönyvvezető a járásszékhelyhez közeli kisközségben, de a mai napig ugyanúgy készül fel minden alkalomra. A nehéz, mélyzöld ágyterítővel letakart asztalon kerek fémtálcán négy pezsgőspohár, kis bordó párna a gyűrűknek. A kifakult székek szemben az asztallal, összesen harmincöt. Valamikor negyvenkettő volt, de kettő elázott még kilenc éve, amikor jégeső vert be a későn becsukott ablakon, hármat egy falugyűlésen vertek szét egymás hátán a vitázók, eldönteni nem tudván, mi legyen a sorsa a használaton kívüli tejbegyűjtő épületének. A pénzügyi bizottság két tagja vitatkozott össze. A Szekeres Tóni egy vegyesbolt mellett kardoskodott, míg a Sánta Feri KISZ - klubnak képzelte el. Végül is maradt a tsz-é. Raktárnak, majd kulcsos háznak használták, néha kiadják olcsó használt ruhák árusítására, vagy műanyag strandpapucsot, borotvát, elektromos légyfogót, rajzszeget meg ki tudja mi mindenfélét kínáló vándorárusoknak csekély bérleti díjért. A Sánta Ferit a közeli városból riasztott mentők vitték aztán nagy szirénázással kórházba. Agyrázkódása volt. A Szekeres Tóni nagy megbánással látogatta minden héten, amíg bent volt.
A vitát követő első búcsúban már egymás egészségére itták a savanykás fröccsöt a légyköpéses pultot támasztva. Két szék pedig akkor tört el, amikor a Fejérváry Sára lakodalma volt, és a már kapatosan érkező vőlegény, a száz kilón felüli Simon Palkó rájuk állva ölébe kapta Sárát. Szerencsére nagyobb baj nem történt, csak Palkóra olyan erős csuklás jött rá, hogy a násznép nagy kuncogások közepette hallgatta végig a ceremóniát.
Két esküvő ritkaság egy ilyen kis faluban. Marika meghatottsággal gondol az elkövetkezőre. A menyasszony az értelmileg sérült Győrfi lány, aki már harmincnégy éves, de a faluban mindenki csak Évikének hívja. Gyermekkorában erősen megfázott, agyhártyagyulladást kapott, de felépült annyira, hogy nem szorul ápolásra. Egyszer tanúja volt, amikor az édesanyja felszállt a picit mindig mosolygó lányával a távolsági buszra, megveszi a jegyet, majd leülteteti a sofőr mögötti székre, hogy aztán gyengéden megcsókolja a homlokát, és mielőtt a busz elindul, le is szálljon. Lentről aztán nézi az ő nagy lányát, és integetve bólogat felé. A végállomás előtt aztán Évike nyelve hegyét egy picit kidugva megnyomta a leszállásjelzőt, és rátámaszkodva a reá lent váró testvére karjaira leszállt.
A bátyja átkarolta, és mindkét oldalról megpuszilta a lány arcát, aki mosolygott, és mellén szorosra húzva a halványkék kardigánt, a fiú vállára hajtotta a fejét.Vigyáztak rá, szerették. Évikét mindenki szerette a faluban. Valami gyerekes őszinte kíváncsisággal közeledett mindenkihez. Aki nem ismerte, tolakodónak és erőszakosnak gondolta, mert egész közel hajolva belenézett az emberek szemébe, a gyerekeket magához ölelgette, hogy aztán sokáig integessen utánuk. Évike gyönyőrűen rajzol. A falunapi vagy iskolai rendezvények dekorációját évek óta ő készíti. Olyankor jóval a megbeszélt időpont előtt érkezik, egyik lábáról a másikra hintáztatva magát várja, hogy hozzáfoghasson a munkához. Türelmesen, nagy odafigyeléssel dolgozott. Csak egy-egy percre hagyta abba a rajzolást, hogy a köréje gyűlt gyerekeknek kiskutyát vagy cicát fessen apró kézfejükre. Talán egy éve történt, hogy a megyei gondozóközpontban rendezett összejövetelen Évike megismerkedett Balázzsal, a beszédhibás számítógépkezelővel. Megszerették egymást, és egymásba karolva sétáltak el egy hónapja Marika irodájába, hogy bejelentsék házasságkötési szándékukat. A hírre az egész falu megmozdult.Ilonka néni, a lakodalmak állandó süteménysütője, négy nagy tálca édességet készített a párnak. Miklós, a község megyeszerte ismert zenésze kérés nélkül vállalta, hogy zenekarával ott lesz a menyasszony kikérésénél, majd zeneszóval haza is kíséri őket. A szomszédok annyi
tyúkot hordtak össze, hogy ellepték Évikéék házának udvarát. Az öreg Foltos kutya rekedten ugatta őket késő estig. A polgármester ingyen odaszállíttatta az összes használható asztalt és széket. A nyugdíjas klub pedig szinte teljes létszámmal már reggel hatkor megjelent a ház előtt, hogy megfőzzön és előkészítsen mindent az ünnepi alkalomra. Még a Szekeres Tóni is - akinek már három üzlete volt a környező falvakban- odagördült egyik furgonjával, amiről aztán nagy szuszogásokkal és jelentőségteljes körbepillantásokkal különböző italokkal teli rekeszeket pakolt le. Amália néni, Évike anyukája csak a szemét törülgette nagy gyakorisággal, látva a szeretet ilyenfajta megnyilvánulásait, hiszen amikor a fiatalok bejelentették neki tervüket, amellett, hogy nagy könnyebbség szállta meg szívét, hogy lesz már támasza a lányának, ha ő meghal, meg is ijedt. Nem tudta, hogyan telik majd nyugdíjából és Évike segélyéből az esküvőre. Most meg ott ült a tisztaszobában és azt a szekrény mélyéről elővett fátylat javítgatja, amit még ő viselt harmincöt évvel ezelőtt, az aratás utáni első vasárnap a fekete göndörhajú Győrfi István oldalán.
Marika éppen a hegesztett vasállványra helyezett virágokat öntözte, amikor Magdika, a helyi ajándéküzlet tulajdonosa lépett be az ajtón, kezében nagy csokor virággal. „Szervusz , Marikám! Évikééknek hoztam, tedd meg, hogy vázába rakod, és odaadod nekik ! Nem tudok maradni, Jóskám megint kórházban van, sietek hozzá!” A csokrot az asztalra helyezte, abba a kristályvázába, amit jó öt éve a helyi népdalkör nyert a megyei versenyen. Mire idáig jutott, vagy jó tucatnyian tódultak be a terembe, és megálltak a széksorok mögött. A férfiak kigombolt ingnyakkal, kihízott zakókban, a nők színes szoknyákban, karkötősen. A helyi cigányok. „Annyira szépen lefestötte a mi szegény vajdánkot, hogy hoztunk egy kis csomagot nékik”- lépett előre az öreg Orsós. „Meglennénk mi itten hátul most már” – mondta és leült, ölébe véve legkisebb gyerekét, az egyéves Lajcsit. Marika rábólintott, és keresztülvetette a nemzetiszínű szalagot a vállán. Közeledő zeneszó hangzott.

A nagy tavaszi árvíz alámosta a Kecskés-kanyar töltését, hiábavaló volt a kivezényelt kiskatonák meg a falubeliek kora hajnalig tartó küszködése. A szikár termetű Csonka egy nagyot köpött a fortyogó vízbe és rágyújtott egy füstszűrő nélküli román cigarettára. Az ő háza volt az első, amit elvitt a víz. Fejére tolt kalapja alól rebbenés nélküli szemmel nézte, ahogy lassan eldőlnek a falak. Az öreg eperfa veszett oda utoljára. Felsőbb ágairól menedéket remélő madarak rebbentek fel, hogy jajongó csiripeléssel aztán eltűnjenek a templomtorony irányába. Végül is a falu csak úgy menekült meg, hogy jóval feljebb átrobbantották a gátat, elárasztva a Kisménesi legelőt egészen a Pogányosig. A különös köveket a gödrökben visszamaradt halakat kosárral összefogdosó Szarka testvérek fedezték fel jóval a víz elvonulása után. A kertjében kapálgató Simon tanítót meg Miklós bácsi riasztotta olyanformán, hogy komótosan a kerítésre támaszkodva előbb elbeszélgetett vele, vajon zöldborsót vagy paprikát érdemes-e inkább termelni a homokos földben, s csak azután vetette oda szemével csippentve egyet hogy: „ Tanító úr, aztán csakugyan éltek ám errefele pogányok. A Zavaros csak megmutatta.”Simon tanító erre csizmára váltott a kitaposott cipő helyébe, és az elégedetten mosolygó öreggel a nyomában kikerekezett a mezőre. A téesz elnöke addigra már betelefonált a megyeközpontba, ahonnan másnapra ígértek régészeket, addig is erősen megkérték, hogy őriztesse a nép vagyonát. A szomszéd faluból ideszármazott, vöröskatona nagyapával büszkélkedő elnök erre odavontatta a több éve öltözőnek használt rozsdálló híradós kocsit a sportpálya mellől, és eléültette a nagyothalló Cseregit a nem kevésbé süket, sárgás bundájú, Hadd el névre hallgató reumás kuvaszával. Ígért neki egy zsák kukoricát meg egy malacot húsvétra.
Az öreg csak annyit értett az egészből, hogy valami igen értékes holmikat kell őriznie, amiket jószerivel betakar a föld, és mivel szájában már érezte a gyenge malacsült ízét, nagyon komolyan maga mellé intette a kutyát, és subáját vállára vetve mereven bámulni kezdte azt a sárgás vízzel teli pocsolyát, amiből neki tavaszra fenséges ebédje származik. Az összesereglett falubelieknek úgy tűnt ez az ember képes akár hetekig is így ülni. A kocsmában persze csak erről szólt a beszéd. A kovács bizonygatta, hogy híres lesz a falu, turisták ezrei jönnek majd ide, akiknek szállás, ellátás kell.Idővel talán még egy szálloda is épül majd, egyszóval szép jövő előtt állnak, ideje lenne addig is a Kultúrházat végre kifestetni, hogy illendő helyen tudják fogadni a megyei, vagy ne adj’ Isten az országos lapok újságíróit. A Mosonyi Pali egyenesen odáig ment, hogy a szállodának pedig a sportpálya helyén kell megépülnie, ugyanis mióta a Hadarós meg a kapus Tolna elment a „megyekettőbe” , nem érdemes már kimenni a meccsre. A Mosonyi Pali erre kapott egy fülest Józsitól, a szertárostól, aki a nyakában hordta a sport- és tűzoltószertárnak egyaránt használt rozzant tetős kis épület kulcsát. Egyedül a mindig pesszimista Kenyeres morgott, hogy csak nehogy a megyei emberek ezt is lenyúlják a falutól, mint három éve a szomszéd község rekord méretű dinnyéit. A körzeti megbízott erre csak felemelte a mutatóujját, és megbillentette a panaszkodó felé. A pillanatnyi csendet a zavart elméjű Ferkó cigány törte meg, aki – leginkább a falunap meg a búcsú alkalmával besegít a kiszolgálásban, és többek gyanújára nem is annyira zavart elméjű – nagy csörömpöléssel kezdte leszedni az üres poharakat, és közben rálépett a rendőr lábára, amit az hangos „ Elmész ám az anyádba !” felkiáltással nyugtázott. Erre a Ferkó olyan bárgyú vigyort produkált, hogy csak elnevette mindenki magát. A rend helyreállt.
A múzeum nehezen járó Moszkvicsa másnap már hétkor odagurult a Községháza elé. A zakója alatt kötött zöld mellényt hordó táskás szemű sofőr mellől egy kezeslábast viselő fiatal lány szállt ki.Az elnök melegen kezet rázott a sofőrrel, gondolván, hogy ő lesz az ő régészük, de az csak maga elé tolta a szőke haját kendővel összefogó lányt: „ A doktornő lesz itt kérem a szakember” – azzal már fordult is ki a szobából, hogy az előtérben aztán fázósan kortyolgassa a Julika által lefőzött kávét. Az elnök, miután elnézést kért a félreértésért, hellyel kínálta a fiatal nőt. Hadházi Jolán állami ösztöndíjjal járta ki a főiskolát. Mivel ő is egy kis faluból került a megyeszékhelyre, könnyen szót értett az elnökkel, aki a kért tíz kubikos mellé még a téesz egyik traktorát is odaígérte. Az ásatás lényegében aztán nem hozott nagy eredményt. Miután a vízelvezető árkok elkészültek, és szárazra szikkadt a gödör, a leletekről kiderült, hogy csupán az országban számos helyen már fellelt római településmaradványok egyikét mosta ki az ár, amit a megtalált jó befőttes üvegnyi pénzérmék és más használati tárgyak is igazoltak.
A szakhatóság nem tartotta indokoltnak a lelőhely megtartását, védelembe vételét, és elrendelte, hogy földdel töltsék fel ismét a területet, és a doktornő térjen vissza a központba. A hírtől leginkább az öreg Cseregi ijedt meg, mert veszni látta az ő malacát, de az elnök biztosította, hogy ott visít az az ő portáján húsvét péntekjén. A doktornő azonban maradt. Az elnök jóakaratából kapott traktor fekete üstökű, hatalmas termetű és mindig mosolygó vezetője, a Szeri Tóni úgy összemelegedett a vékony doktornővel, hogy egy meleg szeptemberi szombaton szépen felpántlikázott lovak húzta kocsikkal, népes rokonsággal kísérve robogtak végig a falu főutcáján a Községházára, ahol - Sütőné, Marika édesapja előtt – keltek egybe. Jolán feladta állását a központban, és lévén tanítói végzettsége is, az alsótagozatban okít azóta is. Házasságukból három gyerek született. A legidősebb Magdi, aki idővel ajándék- és virágboltot nyit a faluban, és Győrfi Erzsike lakodalmára hatalmas csokrot visz. János, a középső, faipari mérnök lett, és az ország nyugati részén egy kisvállalatot vezet. A legkisebb testvér, Anna, a fővárosban tanul zenét. Hétvégeken jár csak haza. Olyankor belekarol a már őszes hajú édesanyjába, és felsétálnak a falu szélén emelkedő dombra, amelyet harmincöt éve már csak Római dombnak hív a falu, emlékezve egy nagy tavaszi árvízre, amikor romokat mosott ki a víz, amelyből egy követ valahogy mégiscsak kimentett valaki, ami azóta ott látható a sportpálya melletti kocsma egyik polcán, és a kocsmáros esküszik rá, hogy azóta sokkal jobban megy az üzlet.

A legkülönösebb egybekelések egyike kétségtelenül a Mező Laciéké volt. A történet valamikor a hatvanas évek végén kezdődött. A főváros egyik kertvárosi kerületének még a századfordulón épült házainak egyikében élt egy kétgyerekes család. Az apa egy angyalföldi gépgyárban esztergályos, az anya óvónő. A nagyobbik gyerek már önállóan járt a közeli zene-tagozatos általános iskolába. A kisebbik gyerekre az apa édesanyja vigyázott, aki
amellett főzött is a családra. Laci jó tanuló volt, lehetett volna kitűnő is, de őt leginkább csak az irodalom, a könyvek érdekelték. Állandó közreműködője volt az iskolai ünnepségeknek. Júlia néni, az irodalomtanár, rendszeresen benevezte a kerületi versmondó versenyekre. Mindig izgult, de amikor a szereplések után átizzadt inggel, lelkében valami édes örömmel lépdelt hazafelé, úgy érezte, ennél több nem is lehet az élet. Nem is értette az elkapott szavakat, mondatokat, elhallgatásokat, amikor a szülei nagy cigarettafüstbe burkolózva beszélgettek a vendégekkel szombat délutánonként terveikről, gondjaikról, meg valami rendszert is gyakran emlegettek. Egy név is megmaradt benne. A KÁDÁR. Laci nem értette, mi közük lehet szüleinek a hordókészítőhöz, akinek műhelye ott volt a gépgyár mellett, amit akkor fedezett fel, amikor egy szünidős napon édesanyjával és kistestvérével kivillamosoztak édesapja elé. A beszélgetés komolyságából azonban kiérezte, hogy a felnőttek életében valami különös jelentőséggel bír A KÁDÁR, így illedelmesen és hangosan köszönt a bőrkötényes, ellenzős sapkát viselő embernek, valahányszor csak arra mentek. Laci szerette azokat a szombat délutánokat, hiszen olyankor gyerekek is jöttek szép számmal és késő estig lehetett hancúrozni. Az asztalon Debrői Hárslevelű és házi likőrök, meg a SZENDVICSEK. Laci leginkább azt szerette, amikor náluk volt a vendégség. Anyukája azokon a napokon ebéd után már nekiállt a szendvicskészítésnek.Olyankor zsúrkenyeret vettek a boltban, meg margarint a hétköznapi Tea Vaj helyett, meg Turista szalámit vagy Gyulait, tojás is főtt a kopott alumínium fazékban. A legjobb az volt, hogy a kenyér meg a felvágott végeket meg lehetett enni közben. A szendvicsek tetejére még paprikával színezett vajcsík díszítések is kerültek. Estefelé, amikor már kellőképpen kipirosodott a férfiak arca az elfogyasztott italoktól, előkerültek a hangszerek, és a dallamra kevésbé ügyelve, de mély átéléssel zengtek a nóták.
A nyarakat elsősorban nagyanyja szülőhelye, a szabolcsi kis falu miatt várta. A legjobban azt szerette, amikor este nagynénje csuporba fejte a tejet, és úgy melegen lehetett inni a szalmával bélelt ágyban, amitől aztán nagy melegség áradt szét benne, olyan, mint a szereplések után szokott, és szeretett volna részese, teremtője lenni ennek a jó érzésnek. Azt csak huszonöt évvel később, alvó kisfia arcát nézve értette meg, hogy gyerekkorában, az ágyon kucorogva már minden őmiatta történt. Részese, alakítója volt ennek a nagy történetnek, amit ÉLETNEK hívnak. Teremtője volt a felnőttek cselekedeteinek, mosolyának, ahogy nagynénje dorgálja az állán lecsorgó tej miatt, de közben belül, a lelke mélyén zokog, mert neki nem lehet gyereke. Idővel napjai nagy részét az állatok körül töltötte. Reggelente a kondás ostorának durrogására ébredt, este a kiskapu mellé görgetett nagy kőre állva leste a tehenek érkezését, hogy aztán elcsodálkozzon, amikor tényleg hazataláltak. Ott virrasztott a foltos homlokú kiscsikó születésénél, nevetve húzatta magát a keservesen bégető bárányokkal. Csalánt szedett a kiskacsáknak, és leguggolva nézte, ahogy azok csőrüket magasra tartva falatoztak.Nagybátyja révén, aki a téesz gépműhelyében dolgozott, bejáratos lett a malacneveldébe is. A gimnázium után állattenyésztő iskolába jelentkezett. Miután leszerelt, huszonkét évesen munka után nézett. A főváros közelében levő hizlaldában kezd el dolgozni, de a telepen uralkodó körülmények és az állatokkal történő bánásmód miatt csakhamar elfogad egy állásajánlatot, amit egy mezőgazdasági nagyüzem tesz közzé egy országos napilapban. A hirdetésben független fiatalembereket kerestek szakirányú végzettséggel egy exportra is szállító telepre. Szállást és ellátást is kínáltak, meg elég tisztességes keresetet. Így esett, hogy egy tavaszi napon a reggeli gyors ablakán kihajolva szorongatta kisírt szemű édesanyja kezét, miközben édesapja egész közel állva a kocsi oldalához csak nézi őt, hogy aztán, amikor a kalauz jelt ad, levegye a kalapját, és arcvonásait fegyelmezve hosszan integessen utána. Egyszeri átszállás után, késő délután érkezett a kisközség állomására. A vonatról leszállva egy csizmás, kalapos ember lépett hozzá,és nevén szólítva kezet fogott vele. Ő volt István, a telep vezetője. Lacinak szimpatikus volt az ember. Járása, szavajárása nagyon emlékeztette őt néhai nagybátyjára, a valamikori gépészre.A szekér is, amivel érte jött, mintha gyerekkorából került volna elő.
Miközben a rézveretes szerszámokkal befogott lovak büszke tartással vitték a kocsit, István alaposan kikérdezte a fiút. Tetszett neki, ahogy Laci felkapaszkodott a szekérre, hogy nem ijedt meg az ülésnek használt, pokróccal letakart deszkától sem. Figyelmesen hallgatta gyerekkorból eredeztethető érdeklődését az állatok iránt. Jó félórás haladás után letértek a beton útról, és egy nyárfákkal szegélyezett, földes úton mentek tovább. Itt-ott a tavaszi szél már megszárította a földet, és a lovak patkói alól homokfelhőcskék szálltak fel. István egyenes derékkal ült a bakon, az ostort a lovak hátán pihentetve, és a távolba mutatva magyarázta a környéket a fiatalembernek. A terület valamikor a Fejérváry grófok birtoka volt. A család híres volt állattenyészetéről. Úgy tartja a legenda, hogy ménesnézőbe egyszer még maga Ferenc József is eljött. Fejérváryak sok pénzt áldoztak az állatok korszerű elhelyezésére. Az istállókat még fűtésrendszerrel is felszerelték, egyenesen Angliából hívatott mesteremberekkel. Ott voltak azok elszállásolva az intéző házában, akinek akkor már eladósorban levő lányára valamelyik nagyon is ránézhetett, mert a hirtelen férjhez adott Bözsének egy olyan világos bőrű, vörös hajú fia született, hogy a férjnek beállított, kicsit pipogya Somogyi Feri hallgatott érte eleget a falubeliektől, de azért nagyon nem hangoztatták , mert nagy darab ember volt és pipogyasága ellenére ő tudta leginkább betörni a fiatal lovakat, így egyfajta tisztelet övezte, még az öreg Fejérváry is lekezelt vele egyszer.

A szekér hangjára négy kutya is előkeveredett az udvar árnyékából, de István hangos szavára rögtön le is ültek,és farkukkal a földet söpörve méregették a jövevényt. A férfi egy tálnyi csontot vett elő,és átadta Lacinak olyan biztatással, hogy adjon belőle mindegyiknek, meglátja, egyből befogadják. A csontos tál láttán a kutyák izgatottan felálltak, és odanyomultak a fiú elé, hogy aztán szájukba kapva a csemegét visszavonuljanak. Mire Laci kereste, hogy hová is tegye a tálat, az egyik közülük, egy leginkább kuvaszra hasonlító, már vissza is szaladt, és a levegőbe nagyokat ugorva próbált ráadást kibohóckodni - Laci el is nevezte magában Bohócnak-, de egy pajkos nyakveregetésen kívül nem kapott mást. Az megnyalintotta a fiú kezét, és elszaladt a nagy eperfa alá, hogy a sebtiben elásott csonttal foglalkozzon. István, miután kifogta a lovakat, beinvitálta Lacit a házba.
A Fejérváryak kastélyát az átvonuló harcoló csapatok teljesen kirabolták.A lépcsők faragott tölgy oszlopait eltüzelték, a festett üvegtáblákat, de még az ajtókilincseket is elvitték.Amit nem a katonák, azt a bemerészkedő falubeliek lopták el. Így került az oroszlánkörmös, zománcozott kád a Csepregiék nyári konyhájába, amiben a pálinkának való cefrét gyűjtötték, vagy a Kelemenék tisztaszobájának falára egy kézi festésű, számozott Zsolnay óra előlap. Az intéző szállása és az istállók jobb állapotban vészelték át a háborús éveket.A háromszobás, kamrával és étkezővel megépített vastag falú épület a kastély parkjának egyik sarkában, parányi tó partján állt. A gazdaság rendbe hozta, és a mindenkori telepvezető szolgálati lakhelye lett. Itt lakott István, és Lacinak is itt gondoltak szállást nyújtani.A szoba tágas volt. A mélyzöld ágytakaróval lefedett fekhelyen kívül egy asztalka és két fotel is helyet kapott szemben a cserépkályhával. A kályha előtt egy papírdobozban felhasogatott tűzifa, újság és gyufa a begyújtáshoz. A meszelt falakon képek, a kastély és környéke korabeli ábrázolásokon, kocsikázó társaság, legelésző lovak. A szoba ablakaiból arra a nyárfákkal határolt útra lehetett látni, amelyen bekocsiztak.
Az istálló ajtaja kitárult, és két vadászkutyával kísérve egy egyenes tartású, lovagláshoz öltözött idős férfi lépett be. Az ajtó nyitva maradt, így Laci láthatta az udvart, ahol népes társaság gyülekezett. Lovászok forgolódtak, poharakkal teli tálcákat hordoztak körbe, egy ember kutyákat itatott, gyerekek szaladgáltak a kút körül. Fodros ruhás kislány félve bújt egy csipkés szélű esernyőt tartó magas nőhöz. A kastélyba vezető széles lépcső előtt homokfutók várakoztak, bakjaikon díszegyenruhás hajtókkal. A férfi odalépett az istálló előterében, vastag farudakon tárolt nyergekhez, szerszámokhoz, és a legszebben díszített nyerget leakasztva a homlokán fehér sávos, koromfekete Záporhoz indult. A segíteni kívánó fiatalembert egy néma kézfeltartással utasította vissza. Mozdulatai gyakorlottak és lendületesek voltak. Zápor aprókat horkantva nyugtázta a szerszámozást, amiből aztán egyre nyugtalanabb fejforgatás és lábdobogás lett, de a férfi csak megveregette az állat nyakát - Lacinak úgy tűnt, még súgott is valamit a fülébe -, amitől az le is nyugodott nyomban. Egy időközben betévedő kopasznyakú kendermagost az egyik kutya megfogott, de az embernek arra is volt figyelme, és egy néma szempillantására a kutya kiejtette szájából a zsákmányt, és hasát a földön húzva elbújt egy sötét sarokban. A tyúk a fogástól egy picit tántorogva, néhány tollát hátrahagyva kirebbent az istállóból. A férfi elkészült, és kivezette Záport. A két kutya is kiszaladt utána, igaz, az alkalmi tyúkvadász egy picit lemaradva. Laci még látta, ahogy nyeregbe pattan, és a kitörni próbáló lovat visszafogva a kastély felé tart.Laci arra riadt, hogy egy nő áll előtte, és karjánál fogva rázogatja. A nő vastag vattanadrágot viselt, ujjatlan baránybőr mellénnyel. Csizmájáról sárdarabok hullottak a festett padlóra.- Maga aztán jól elaludt! Jöjjön, mert egyedül nem bírom lefogni a lovakat! Laci megrázta a fejét. Arra még emlékezett, hogy István egy deci házipálinkával kínálta előző este. Szájában érezte még a jó töltöttkáposzta ízét is, meg a picit édeskés háziborból készített fröccs is csipdeste a nyelvét, de azt már nem tudta felidézni, hogyan és mikor került ágyba.Meg aztán ki ez a nő? Nagy nehezen kikászálódott a fürdőszobába, és a jó hideg vízzel gyorsan lemosta magát. Mire felöltözve kiment a konyhába, egy meleg kávéval teli csésze már ott gőzölgött az asztalon, kolbásszal teli tál és ruhával letakart kenyér mellett. A kávét gyorsan felhajtotta, és kabátját rángatva kisietett a házból. Az éjjeli esőtől megtelt keréknyomokból verebek szálltak fel, ahogy keresztülszaladt az udvaron.Bohóc hangos vakkantásokkal eredt a nyomába. Az istálló előtt egy kopott, sárral befröcskölt katonai terepjáró állt. Az istállóban István mellett két ismeretlen férfi állt, meg a nő, aki Lacit ébresztgette. Az egyik lónak begyulladt a foga és a fájdalomtól már nem tudott rágni sem.Félő volt, hogy a gyulladás átterjed más területekre is, így István kihívta a járási állatorvost. Ő volt a mellényes nő, aki erős kézfogással, Somogyi Anna néven mutatkozott be. A másik két férfi kisegítő volt a telepen. A kétéves derest el kellett altatni. Anna már előkészítette a hatalmas tűt, meg a csillogó orvosi eszközöket. Az állat a fájdalomtól már nagyon kimerülve, lázasan izzadt, de látva az idegen arcokat maga mellett, nyugtalanul dobálta a fejét. Az orvosnő odament hozzá, és megveregette a riadt állat nyakát, majd – Laci legnagyobb ámulatára – valamit még a fülébe is súgott. Alíz szemmel láthatólag lenyugodott. Az emberek béklyót kötöttek a lábaira, majd az aranysárga altatóval teli tűvel Anna megszúrta. Amíg a szer hatni kezdett, az emberek kimentek az istálló elé egy cigarettára, egyikőjüket hátrahagyva, hogy vigyázza a kábuló lovat. István körbekínálta a gyűrött dobozt.
A doktornő és Laci nem vett, csak a szótlan és erősen borostás Nyíri Zoli, az egyik kisegítő. Mire elszívták az olcsó bagót, és kedélyesen elnevetgéltek Laci italfogyasztásának és elalvásának történetén, kiszólt a bentmaradt férfi, hogy jöhet már a doktornő.

Laci jól érezte magát a telepen. Az elmúlt hét hónapban teljesen hozzászokott a hajnali kelésekhez, az ellő lovak melletti virrasztásokhoz, a kemény, napi akár tizenkét óra munkához.Mozgása, de még a hanghordozása is megváltozott. Az utóbbi olyannyira, hogy amikor István beküldte a polgármesteri hivatalba bizonyos ügyek után nézni, és visszafelé menet betért a postára, hogy felhívja szüleit, a kagylót felvevő édesanyja tétován visszakérdezett, hogy kivel beszél. Azon a napon ismerkedett meg a néhai hírneves lovász, Somogyi Feri unokájával. Noha Laci nem volt egy nagy ivó, néha-néha szívesen megivott egy-egy fröccsöt kiülve az intéző házának lépcsőjére, s hagyva, hogy Bohóc kutya odalopakodva elé, mind közelebb csúszva, végül is a cipőjére téve bozontos fejét, elszundítson. Olyankor csak elnézett messze a távolba, és megint csak olyan érzései voltak, mint annak idején a versszavalgatások után, amikor nem is gondolta volna, hogy másmilyen is lehet az élet. Egyszóval azon a napon betévedt a faluszéli kocsmába. A kocsmárost már ismerte, mert kiscsikónézőbe rendszeresen kivitte ikerfiait a telepre, ahol azok aztán - nagy bátorságról téve tanúbizonyságot- még a farkasfogó hírében álló közel százkilós Vitéz kutyát is meglovagolták, az meg persze nagy bambán csak hagyta, amíg végül megunva, egy nagyot rántva magán csak lebukfenceztek azok a puha szalmába.Lekezelve a kocsmárossal, az már tolta is elé a gyöngyöző fröccsöt. Rajta kívül még volt egy vendég. A széles vállú, vöröshajú férfi az egyik asztalra borulva aludt. Feltűrt ujjú kockás inge láttatni engedte vastag karját, egy nagyfülű, borzasztóan koszos keverék kutya az asztal alatt őrizte álmát. Laci éppen hogy belemelegedett a beszélgetésbe a sovány kocsmárossal, amikor valami mély hangon megszólalt egy dal, amit ő már akkor jó húsz éve hallott utoljára az édesapjától. Az Aranyszívet örököltem az édesanyámtól kezdetű, és akkor olyan erővel tört rá a honvágy, hogy meg kellett kapaszkodnia az ócska könyöklő szélébe, mert még a szíve is erősen kezdett el dobogni.Az időközben felébredt férfi énekelt, a szemmel láthatólag gazdája teljes bánatát magáénak érző kutyája szomorú vonyításával kísérve.
- A Somogyi Palkó - bökött szemével a kocsmáros a férfi felé.- Tavaly halt meg az édesapja, pont egy éve. A nővérét meg úgyis ismered, az Annát. Ő az állatorvos. A férfi időközben kiegyenesedett derékkal, de még lehunyt szemekkel énekelt, szétbomlott inge láttatni engedte hatalmas mellkasát. Amikor a Nótáskedvű volt az apám került sorra - csak úgy potyogtak már a férfi könnyei, eláztatva vöröses szakállát-, Laci úgy érezte, neki is énekelnie kell, és bekapcsolódott a nótázásba. Aztán sorra jöttek a régi dalok. Lacinak, lévén édesapja szabolcsi, édesanyja meg zalai, igen sok dal volt a fejében, amelyek most mind előjöttek. Időközben ittak is becsülettel, benépesült a kocsma, de ők csak daloltak a vendégek nagy ámulatára. Palkó ugyanis, amióta meghalt az édesapja, kötekedő és italos lett. Embert meg nem tűrt maga mellett, egyedül a kutyájával értett szót, ahogy a szánalomból kapott mezőőri állását gyakorolván járta a környéket. Minderről Laci nem tudott semmit. A nótázás végén Palkó magához ölelte, testvérének nevezte, és elhívta magukhoz vasárnapi ebédre. István nagyon leszidta a késve érkező, láthatólag becsípett fiatalembert, de némiképp megenyhült, amikor kiderült elmaradásának oka. Palkó ott dolgozott a telepen az édesapja haláláig. A nagyapja vére volt. Az ő keze alól kikerülő lovak nyerték sorra a díjakat, még külföldre is hívták dolgozni. Az apja halála teljesen megváltoztatta. Már nem volt türelme az állatokhoz. Egyre gyakrabban nyúlt az ostorhoz, ami azelőtt teljesen idegen volt tőle. A pohár akkor telt be, amikor az ostor nyelével megvert egyik ló megvadulva kitört a karámból, magával rántva egy oszlopot, szétverte az udvaron szított tüzet, amin gulyást kívántak főzni a délben érkező külföldieknek. A tűz belekapott az udvaron tárolt szalmabálákba, amit csak az időben kiérkező tűzoltók tudtak megfékezni. Palkót elbocsájtották. István a sűrűn pislogó Lacit elküldte lefeküdni, miközben töprengve nézett utána.- Nicsak. Még az embereket is megszelídíti.
Laci másnap dél körül ébredt fel. Ijedten öltözött, és sietett ki az állatokhoz.István mosolyogva fogadta.- A testvéred már keresett. Azt üzeni, holnap tizenegyre legyél készen, különben visz, ahogy leszel, akár kisgatyában is. Laci elnézést kérve az elmúlt napon történtekért sietve ment almot cserélni.Vasárnap pontban tizenegykor megérkezett Palkó lóháton, kötőféken egy fehér lovat vezetve. Leugrott, megölelte Lacit, egyenes tartással kezet rázott Istvánnal, és már fordultak is ki az udvarról. A négy kutya vad ugatással porolt utánuk, egészen a nyárfás út végéig. Somogyi Feri elsőszülött fia, akit csak vörös angol-nak hívtak a háta mögött, egy hosszú, nagytornácos házat épített jó hetven évvel azelőtt a falu közepén. Nem volt semmi érzéke az állatokhoz– ezzel is táplálva a fogantatása körüli mendemondákat –, így kitanulta gépészséget. A téesz gépműhelyéből ment nyugdíjba. Fiatalon vette el a falu legszegényebb fölművesének leányát, a mindig mosolygós Töreki Ilust. Ebből a házasságból született aztán Anna és Palkó. Anna még hajadon volt. Egészen fiatalon elhatározta, hogy állatorvos lesz. Kislányként már ott téblábolt az állatok körül. Úgy tartják a faluban, hogy fejni hamarabb tanult meg, mint beszélni. Amikorra eladósorba került, akkorra nagyon megbetegedett az édesanyjuk. Ő gondozta egészen haláláig.
Palkót meg a felesége hagyta el, megváltozott életmódja miatt, így a két testvér magára maradt az ősi házban. A házat egyébként Palkó szépen rendbehozta.Külön fürdőszobát is hozzáépített, meg elsőként a faluban gázkazános fűtést. Mindent saját kezűleg. Olykor megállva a munkában az édesapjára gondolt, hogy lám, ezt is tőle tanulta, és kívánta, hogy legyen egyszer neki is egy fia, aki majd így emlékszik reá. Hozzájuk volt hivatalos hát Laci egy ebédre.Amikor megérkeztek és belovagoltak a nyitott kapun, Anna lépett ki a tornác árnyékából. Megvárta, amíg a férfiak ellátják az állatokat, majd a lovaglástól kipirult Lacit magához ölelve a fülébe súgta, hogy Köszönöm. Laci jóval később, két évvel a látogatás után tudta meg, amikor közös gyereküket először felültették egy póni hátára, hogy Anna apja halála után megfogadta, az lesz a párja, aki visszaadja neki a hitet, a testvérét, mert az tiszta lelkű és igaz ember. Így történt minden.

Cím: Édes reményeink
Kategória: Novella
Alkategória:
Szerző: Tóth János (fényesi)
Beküldve: December 29th 2003
Elolvasva: 1859 Alkalommal
Pont:
Beállítások:  
  

[ Vissza a publikációk listájához | vissza a Novella főoldalára | Megjegyzés küldése ]