Nem lettem parlagfű orrotokba bújó,
falattá lapított fórró, zsenge lángos.
Lettem hatalmatlan kelmevágó olló,
ami unalmában rőt szívekbe vágott.
Szeletke kenyérrel kujakomban néztem
ahogy odafönn az égen átrepültek
piripócsi, seprűs boszorkák, és éppen
levelet olvastam. Te farsangkor küldted.
Akkor amikor a kis falú utcáján
fakecskék mögött az ostorosok jártak:
"Csíjja, te csicsíjja!" cserdült karikáján
ostornak. És te csak magadban járhattad.
Megindulok szépen veletek a sárban,
mint jámbor kérődzző aprítom a sarjút:
lépteim nyomában ibolya nő bátran,
mint mindig ha vége, ha nem is akarjuk.
Hosszú érdes nyelvek lágyan kitappintják
virágok szálait, s szaguk ízes lehet,
mert lekanyarítva rágják, örlik-rágják
a zöld finomságot, szírmuk-levelüket.
Így telik az élet. Néha szép valami,
néha rosz, néha csúf, néha szeplőtelen.
Néha csak valami elől kell szaladni,
néha kivívatlan létünk, s a győzelem.
És ha megdolgozok keményen egy szóért,
s kihallszik belőle áldott anyám hangja,
s minden betűjében én nyúlok mankóért
ne add Istenem, hogy valaki meglássa!
Nem kell a segítség senkitől, én inkább
elbújdosom majdan, hosszú útra megyek:
hagyom majd a tollam okádja a tintát,
s verseim belein lármázzanak legyek!
De addig remélek s mosolyomba foglak
s felemelve viszlek én téged olvasó:
mert míg a világban vigécek vacoknak,
addig kenyeremhez csak te lehetsz a só.
2005. március 28., Oronó